Éva lányom

Előszó

Éva naplóját 1945-ben megtaláltam Nagyváradon. Hűséges szakácsnőnk, Szabó Mariska őrizte. Én Éva anyja vagyok, akit ő Áginak hívott. Abban a földi pokolban, amit nagyváradi gettónak neveztek 1944-ben, elválasztott bennünket az emberi gonoszság és kegyetlenség. Én Bergen-Belsenbe kerültem, sorsom később jobbra fordult, kijutottam Svájcba, Éva 1944 október 17-én meghalt Auschwitzban. Éva, mióta barátnőjét, a kis Münzer Mártát 1941-ben jóformán a tejszínhabos eper mellől vagonba tették különös módon megváltozott. Valóságos idegbajává vált, hogy ő és mi mindannyian, akiket szeretett, erre a sorsra juthatunk. Nehéz volt az érzékeny, rendkívül értelmes kisleányt ettől a már-már kényszerképzetévé fajult félelmétől megszabadítani. Amint naplójában is olvasható, valahogyan megnyugtattuk akkor még logikusnak látszó magyarázatokkal. Márta sorsán érzett fájdalma azonban mély nyomokat hagyott benne és 1944 március 19-én, amikor a németek Magyarországot is megszállták, barátnőjének édes kis táncosnő alakja viziószerűen merült fel benne és június 3-ig - amikor őt is vaggon vitte Lengyelországba - napjában többször hangos zokogás közepette emlegette Mártát. Éva sorsa 1944 október 17-én teljesedett be. Június 6-án, azon a napon, amikor a szövetséges csapatok először tették lábukat Európa földjére, érkezett Éva Auschwitzba. Minden szörnyűségből kivette részét, csakúgy, mint sok millió sorstársa. Túlélő szemtanúk szerint, a testi és lelki gyötrelmek ellenére, életösztöne egy percre sem hagyta cserben és ennek tulajdonítható, hogy testi állapota a többiekéhez képest, végig kielégítő maradt... Vissza