Éva Advent 2013.

Előszó

Egyáltalán nem mindegy, mit adunk/kapunk karácsonyra. Egyszerűen azért, mert nem mindennek tudunk egyformán örülni.
A kilencvenes évek elején Amerikában jártam egyetemre, és gyakorta kapott el a honvágy. Csak azért nem jöttem haza irracionálisan gyakran, mert még úgy sem volt elég pénzem, hogy a tanulás mellett pincérkedtem. A tandíj mindent elvitt. így akkor is maradtam, amikor mehetnékem volt. Ám a 92-es karácsony közeledtével már ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a napfényes kaliforniai tengerpartot egy kis behavazott Bükkre cseréljem. Extra spórolással összejött a repjegy ára, elindultam haza. Nem szóltam senkinek. Késő délután volt, mire Egerbe értem. Első utam a nyitott uszodába vezetett, ott tartott edzést a vízipólósoknak apám. A friss, hideg, sötét levegőt nagy lámpák fénye metszette a medence fölött, és a meleg víz párája gomolygó fehér felhőbe burkolt mindent. Hallottam apám sípját, hallottam a hangját, ahogy kiabál, veszekszik a játékosokkal, és a ködfelhőn át néha az alakját is ki tudtam venni. Ő nem látott engem. A párapamacsok takarásában átlopakodtam a medence másik partjára, felültem a lelátóra, szembe apámmal, élveztem, hogy hazaértem, és vártam, hogy lebukjam. amikor a föltámadó szél kissé elfújta a fehér vízgőzt, apám észrevett. Épp emelte volna szájához a sípját, de a mozdulat félbeszakadt.
Volt nagy öröm! Együtt mentünk haza. Otthon becsengette, és izgatottan vártam, hogy anyám ajtót nyisson. A szeme nagyobbra nyílt, mint az ajtó, amikor meglátott. Úristen, mondta, csak nem rúgtak ki az egyetemről! És a nyakamba ugrott. Életem legszebb és legjobb karácsonyi ajándéka volt ez, amikor megleptem a szüleimet magammal, magamat pedig a szüleimmel. Vissza