Európai szemmel 1993/1.

Fülszöveg

Vivos voco, mortuos plango,fulgura frango. Hívom az élőket, siratom a holtakat, megtöröm a villámokat. Régi harangok fölirata ez, amelyet mindig fölidéz bennem a harangszó. Ahol a harangot hallom, otthon vagyok. A budavári Mátyás templom vagy a pécsi székesegyház harangszava éppúgy hozzátartozik az életemhez, mint ahogy a krakkói, a kremsi, a bambergi, az antwerpeni vagy a római harangoké. Prága, Gdańsk, Dubrovnik háztetői fölött ugyanolyan ismerősként száll végig az ércnyelvek szava, mint a mazóviai szántóföldek, a dunántúli dombok vagy az alpesi völgyek fölött. És ahol csend van délben, ott idegenül érzem magam. Háborús időkben a harangok éppúgy életveszélyben vannak, mint az emberek; elpusztulnak az ágyúöntő műhelyek kohóiban. A háborús károkat utóbb rendszerint igyekeztek valahogyan jóvátenni. Ám tudjuk - nem olyan régen történt -, voltak olyan országok is, ahol a harangokat végleg el lehetett némítani. De aki a harangszót elhallgattatja, önmagát rekeszti ki egy nagyobb közösségből. A harang sok mindenért szólt és szól. A keresztény fegyverek győzelméért, a pestisjárvány megszűnéséért, a halottak lelki üdvéért. Kísér körmenetet és gyászmenetet. A legenda azt tartja, hogy Nagypénteken a harangok Rómába mennek. Minden harangnak közös az útja. Minden harangnak kicsit más az alakja, más-más harangtoronyban függenek - olasz campanile, magyar falusi barokk templom vagy francia székesegyház tornya ad otthont nekik de egy a formájuk. Egyféle az anyaguk, bármiként is változik a bronz összetevőinek részaránya. Némelyikbe öntéskor a mester ezüstkanalat is beolvasztott, hogy a hangja még csengőbb legyen. És ez a hang, akár magasabban, akár mélyebben szól, semmi mással össze nem téveszthető. Harangszó mindannyiunk, európaiak számára. Petneki Áron Vissza