Étlap 1992/2.

Előszó

Ha a fákat és a lakások vázáit elborítják a barkák, ha a férfiak váratlan érdeklődéssel fordulnak a női kölniféleségek felé, a ha a hölgyek tojáshegyek és festékek között matatnak, ha a konyhák kitárt ablakából forró füstölt sonkalé árad, ha a gyerekek tavaszi iskolai szünetre készülnek, ha kora hajnalban szenteltetni viszik a kalácsot, ha szívtelen felnőttek az aluljáróban ijedt kis nyuszikat árulnak, akkor itt a HÚSVÉT! Vidéken is, nagyvárosban is más ez az ünnep. Nagyobb, mint a névnap, de kisebb, mint a karácsony. Mindenképpen ünnep. S akkor mit tesz a jó magyar? Eszik. Többet és jobbat, mint máskor. Vendégeket hív és eszik. Vendégségbe megy és eszik. Jó lenne valahogy másképp ünnepelni. Finomabban és választékosabban. Csendesebben, de ünnepélyesebben. Ne legyen élő nyuszink, de legyen égő gyertyánk, ne vásároljunk a családunk szeme fényének halálra ítélt naposcsibét, de legyen ízléses és gusztusos étkészletünk, abroszunk, szalvétánk! Ne dülöngéljünk részegen az utcán, ne kínáljuk vendégeinket erőszakosan és duhajul! Próbáljunk meg kultúrnép lenni, mert hátha kiderül: az vagyunk.
Húsvét táján a vidéki házak előtt még a rendszerváltás előtt is megsokasodtak a külföldi rendszámú kocsik. Most bizonyára még többen jönnek vendégségbe, és még több locsoló áll a lányos házakhoz. Ha figyelmesek vagyunk vendégeinkhez, jó hírünket viszik a világba. Jó hírét étkeinknek, szokásainknak, vendégszeretetünknek, szívélyességünknek.
Bizony ránk férne. Vissza