Előszó
Vígságszerző új esztendő
Milyen léleknyugtató, mikor az éjszakába hajló városi csöndben visszarévedhet az ember esztendő fogytán a régi emlékekre, melyek egyszer voltak, s megmaradtak mostanig. Csizmákban, kucsmákban tapossák a havat az újévköszöntők és száll az ének a fagyos télben csengőn - tisztán - gyermekhangon:
"Új esztendő, vígságszerző, most kezd újulni
Újulással víg örömet most kezd hirdetni."
Tél, vendégjárás, névnapozás még a ködök is feljebb szálltak ilyenkor, amikor már kis Jézus születése után az ő örömében vághatunk neki fehér hóban ismét egy új évnek.
A hó nem szemfedő, de védő takaró - tanították nagyanyáink és szépanyáink -, alatta a láthatatlan élet, szántásvetés, amiből nem látszik, csak a mesgyék itt-ott kibarnuló csíkja.
Hiába volt néha kemény és hosszú a tél, a gyermekség hite száz színben ragyogott, mert kimondatlanul megint elértük a holnapot. Nem tudtuk mi úgy, csak éreztük, hittük, vártuk, meg aztán megtanították nekünk az igaz bölcsességet: télből a tavasz a feltámadás, nyárral beteljesedik a reménység, az ősszel érkezik a számvetés, s újra pihengetünk egyet a lehulló havakkal, mert ők a bánatok takarói is.
Kis könyvecskénkkel, amit jó szívvel adunk az olvasók kezébe, elébe kerülünk az új esztendőnek a Küküllő partjain örvendező költővel, Kányádi Sándorral, aki végigkísér minket a tegnap útjain, de örök ez az út, mely a nagy időtlenségből eleveníti elénk az időmúlás emlékezetes pillanatait.
Vándorbotunk most a vers lesz, a szép szó, és végigballag velünk teljes 365 napot, hallgassuk értelmét, figyeljük rímei csengését, s vígságszerzésében újuljunk.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal