Előszó
Részlet a könyvből:
"Ahogy Janó bácsi elképzeli...
- Igen, tavaly, az El Caminón, a kontinens nyugati végéig, Finisterráig gyalogoltunk, most fölmegyünk az északi csücsökbe, és onnan indulunk...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
"Ahogy Janó bácsi elképzeli...
- Igen, tavaly, az El Caminón, a kontinens nyugati végéig, Finisterráig gyalogoltunk, most fölmegyünk az északi csücsökbe, és onnan indulunk délnek. Repülővel Helsinkibe, aztán onnan már Ivalóba, a sarkkörön túlra, másnap 600 kilométer busszal Nordkappig, ott megalszunk, aztán irány gyalog délnek.
- Mennyit mentek?
- Gondolom, úgy 6-700 kilométert.
...és a valóság!
2006. Augusztus 9-e, szerda van. Holnap indulunk Nordkappra, én meg itt ülök a kemencés-szobában és jegelek. Napok óta 38 fok fölött van a lázam. Két hete, még a Keszthelyi Nyári Játékok előtt, végigsöpört a családon a szokásos: Beni unokám hozta haza az óvodából a vírust, ügyesen átadta a lányomnak, aztán a feleségemnek, majd én következtem. Csakhogy ők egy antibiotikum-kúrával tünetmentesen túlestek az egészen, én meg nagyképűen néhány neocitránnal gondoltam legyűrni a bajt. Jobban is lettem, de két hét lappangás után robbant az időzített bomba: heregyulladás, magas lázzal. Az utolsó keszthelyi előadáson, Andi, az ügyelő látta, hogy alig bírok fölkecmeregni a lépcsőn, és a „Vízkereszt..." egykor erőtől duzzadó Böföghy Tóbija nem szégyellte elfogadni a feléje nyújtott segítő kezet. Másnap, hétfőn jobban éreztem magam, így nem mentem orvoshoz. Kedden már mentem volna, de minden rendelési időt lekéstem..."
Vissza