Esti beszélgetés

Előszó

1941. szeptember 25.

Mintegy húsz esztendő cikktömegéből szedegettem össze ezt a kötetnyi írást. Sokat írtam, jót is, rosszat is. A nyomor idején gyakran írtam kényszerből, megrendelésre, pénzért. írtam lelki szükségből, írtam, hogy valamit tisztázzák akár a magam, akár a mások számára. De sohasem írtam olyat, ha szükségből, megrendelésre írtam is, ami a meggyőződésemmel ellenkezett. Mindig habozás nélkül, magától értetődő természetességgel vetettem kockára kenyeremet, ha olyasmit kívánták tőlem, amivel nem értettem egyet. Tévedtem, hibáztam gyakran, felületesen gondolkoztam, megtévesztettek események és emberek, tudásomnak is híjja lehetett, azonban nem hazudtam.
Ezért nehéz volt most lemondanom sok olyan cikkről is, ami nem állja meg a helyét az idő távlatából nézve, nehéz volt, mert őszinteséget éreztem bennük s szerettem őket. A tévedéseimet is szeretem: őszintén, bátran, hazugság nélkül tévedtem.
De sok olyan írásról is le kellett mondanom, amely helyesen fogta meg a gondolatot s jól is fejezte ki. Sőt egy-egy részt ki kellett hagynom az itt olvasható cikkekből is. Valaha, nem is olyan régen, mindent kimondhattam, ami fájt, ami izgatott, ami betűbe kívánkozott. - Ma azonban el kell hallgatnom sok olyasmit, amiről valamikor bátran s hangosan szóltam, vállalva a következményeket s az igazoló időt. A következmények s az idő igazolása nem maradtak el. Ma azonban még arról is hallgatnom kell, amit szemmel látunk, füllel hallunk, kézzel tapintunk. Olyan korban élünk, amikor az ember egyszerre szomjazza az igazságot, de görcsökben hánykolódik tőle; irtózik a hazugságtól, de mohón issza.
Nagyobb érdekek, nagyobb erők működnek ma az igazságnál. Vissza

Fülszöveg

„Mintegy húsz esztendő cikktömegéből szedegettem össze ezt a kötetnyi írást. Sokat írtam, jót is, rosszat is. A nyomor idején gyakran írtam kényszerből, megrendelésre, pénzért. írtam lelki szükségből, írtam, hogy valamit tisztázzak akár a magam, akár mások számára. De sohasem olyat, ha szükségből, megrendelésre írtam is, ami a meggyőződésemmel ellenkezett. Az én cikkeimet úgy kell olvasni, ahogyan egy egyszerű, magányos, minden polgári életformából kimaradt, minden pálya, pozíció, cím, rang és vagyon iránt tökéletesen érzéketlen. Isten kegyelméből élő íróember esti csevegéseit hallgatjuk. Arról beszél, ami éppen fölizgatta, megörvendeztette, megharagította, álmodozásra késztette, szóra indította. Kényelmesen ül a kályha előtt, amelynek tűzét a nyitott rostélyon át annyira szereti nézegetni gyermekkora óta, piros szőttesek virítanak a falán s néhány festőbarátja képei. Mellette letett könyv hever kinyitva az asztalkán, kint vadgesztenyesor zúg a szélben. Körülüli fia és leánya, akikhez elsősorban intézi szavait, néhány fiatal egyetemi hallgató, akikben az igazi Magyarország tervrajza bontakozik s egy-két jóbarát, akik között egyaránt akad református pap, katolikus szerzetes, hivatalnok, paraszt, iparos, munkás, tisztelt cím, halljamaga, nagyságos és méltóságos úr. Ez a kis kör azonban egytől-egyig magyarokból verődött össze - s olyan magyarokból, akiket a magyarságuk kötelez." Vissza