És ne vigy minket a kísértésbe...

Előszó

Részlet a könyvből:
Sötétséggel és pokoli, száraz forrósággal zsúfolt júliusi éjszaka volt. Egy szúnyog sem mozdult a levegőben. A bokrok és fáik ájultan álltak az országút mellett. A porban és hőségben szinte égett az ember torka, nyelve odatapadt a szájpadlásához, a tüdő elfulladva nyelte a levegőt, a szív izmai ellágyultak és a halántékon nyugtalanul kalapált a két ütőér.
Két, vagy három perccel múlhatott éjfél. A soffőr még Gödöllőn, az Erzsébet-park bejárata előtt egy pillantást vetett a szereléktábla órájára. Akkor pontosan éjfél volt. Most már bent járt a Koronaerdőben, talán ötszáz méternyire lehetett a mogyoródi útelágazás kanyarulatától; az Erzsébet-park mintegy három kilométernyire volt a háta mögött. Hatvan-hetven kilométeres tempóban haladt, tehát két, vagy három perccel mulhatott éjfél.
A soffőr agya kábultan idézgette a park bejáratának képét és az óramutatók emlékét. Testét már egészen megmérgezte a fáradtság. A szemét mozgató izmok ahhoz is lusták voltak, hogy a szemgolyót kissé balra fordítsák, az óra felé, amely félméternyire volt tőle és amelyről számítgatás nélkül is pontosan megállapíthatta volna, hogy mennyi az idő. Balkeze fejével végigtörölte izzadt homlokát, szeme lehunyódott és az álmosságtól csukva is maradt, egy-két másodpercig.
- Tyhű, de meleg van! - mondta önmagának, mert hiszen egyedül ült a kocsiban. Vissza