Előszó
Részlet:
Érthetetlen és gyötrelmes volt az a néma dermedtség, amelyben feküdtem.
Érthetetlen volt, hogy fekszem mozdulatlanul, sápadtan, holtan és mégis látom magamat.
Hanyatt fekszem a...
Tovább
Előszó
Részlet:
Érthetetlen és gyötrelmes volt az a néma dermedtség, amelyben feküdtem.
Érthetetlen volt, hogy fekszem mozdulatlanul, sápadtan, holtan és mégis látom magamat.
Hanyatt fekszem a földön, az arcom, hunyt szemeim: akár a szoboré. És Borika térdel mellettem s kétségbeesetten tördeli apró kezeit. Nem a feleségem, csak a mátkám, de úgy sírat, mintha az ura volnék. Éppen olyan vigasztalhatatlan panasszal jajongja a horvát halott-síratot:
- Kuku mene... kuku za Boga! Kuku mene... kuku za Boga! ... Jaj nekem, jaj Istenem!
Érthetetlen volt, hogy mindezt látom. Nem a magam holt és dermedt szemével, hanem felülről. Mintha egy másik, testetlen személyem is volna s ez nézné holt-magamat és a fölöttem jajongó, boldogtalan leányt.
Nem tudtam, miért kellett ennek így történnie, hogyan is jutottunk idáig, de éreztem - annak a holt embernek szívéve s dermedt agyával éreztem - hogy ez, ez szörnyű, ez lehetetlen. Valami borzasztó tévedés az egész, hiszen én élek, meg kell szólalnom, mert nem engedhetem, hogy Borika tovább sírjon fölöttem s eszét veszítse kétségbeesésében.
Vissza