Előszó
Részlet a műből:
"Érthetetlen és gyötrelmes volt az a néma dermedtség, amelyben feküdtem.
Érthetetlen volt, hogy fekszem mozdulatlanul, sápadtan, holtan és mégis látom magamat.
Hanyatt...
Tovább
Előszó
Részlet a műből:
"Érthetetlen és gyötrelmes volt az a néma dermedtség, amelyben feküdtem.
Érthetetlen volt, hogy fekszem mozdulatlanul, sápadtan, holtan és mégis látom magamat.
Hanyatt fekszem a földön, az arcom, hunyt szemeim: akár a szoboré. És Borika térdel mellettem s kétségbesetten tördeli apró kezeit. Nem a feleségem, csak a mátkám, de úgy sirat, mintha az ura volnék. Éppen olyan vigasztalhatatlan panasszal jajongja a horvát halott-síratót:
- Kuku mene... kuku za Boga! Kuku mene... kuku za Boga!... Jaj nekem, jaj Istenem!
Érthetetlen volt, hogy mindezt látom. Nem a magam holt és dermedt szemével, hanem felülről. Mintha egy másik, testetlen személyem is volna s ez nézné holt-magamat és a fölöttem jajongó, boldogtalan leányt.
Nem tudtam, miért kellett ennek így történnie, hogyan is jutottunk idáig, de éreztem - annak a holt embernek szívével s dermedt agyával éreztem - hogy ez, ez szörnyű, ez lehetetlen. Valami borzasztó tévedés az egész, hiszen én élek, meg kell szólalnom, mert nem engedhetem, hogy Borika tovább sírjon fölöttem s eszét veszítse kétségbeesésében.
Fel akartam emelni a kezem. Nem bírtam. Ki akartam nyitni a szememet. Hasztalan erőlködtem. Szólni akartam. S hiábavaló volt minden. Valami ijesztő bénaság tartott a hatalmában."
Vissza