Erzsébet királyné mártíromsága

Előszó

Ezernyolcszázötvennégyben volt, április havában.
Bécs, a Habsburgok ősi városa, mely az előző években annyi válságos napot élt át; átélte a negyvennyolcadiki márciusi forradalmat, belesápadt a negyvennyolc-negyvenkilencediki magyar szabadságharc sikereibe, meg kellett, hogy alázkodjék a világ előtt és idegen beavatkozásért, idegen segitségért kellett, hogy rimánkodjék az igazáért harcoló magyar ellen; Bécs, az osztrák császárok büszke rezidenciája, a felix Ausztria szive, mely az utolsó években oly nehéz megpróbáltatásokon ment keresztül, a komor hónapok és évek hosszú sora után megint ünneplő ruhát ölthetett. Várta a fiatal uralkodó még fiatalabb jegyesének, Erzsébet bajor hercegkisaszszonynak bevonulását patinás falai közé.
Szinte felhőtlen tavaszi égboltozat domborult a zászlókba és virágokba öltözött város fölött; az erőre kapott kikeleti nap beragyogott, aranyba vont mindent és az utcákon, tereken hemzsegő emberek százezrei is olyanok voltak, mint akik valami uj nap melegének és fényének mámorosai.
1854 április 22-ikén Bécs valóban mámoros is volt, hosszú idő óta először igazán boldog is. Ezen a napon színes lobogókkal és gazdag virágdisszel ékes diszhajó jött a Dunán lefelé és ez a hajó őt hozta, Erzsébetet, a bajor hercegkisasszonyt, a fiatal Ferenc József kiválasztottját, aráját, a birodalom urának leendő hitvesét. Vissza