Erzsébet, a nemesszivü

Előszó

Részlet a könyvből:
A veszprémi régi vármegyeház emeleti folyosójának egyik fülkéjében évszázadok óta ott állt egy vén, nagy faszekrény. Tölgyajtajára valami régen porladozó asztalosmester a magyar cimert faragta ki esetlen véséssel. Egyik évszáz a másik nyomába lépett, egyik nemzedék a másikat váltotta föl, de soha senkinek eszébe nem jutott arra gondolni, hogy ez az öreg butordarab mit rejt magában. Mikor még a tekintetes vármegye nemes, nemzetes és vitézlő urainak kardcsörtetése és sarkantyupengése hangzott az ábitus durva gránitkő darabjain, épp ugy nem vette észre senki, mint az ötvenes években, mikor a német világ beamtereinek idegen káromlásaitól visszhangzott a hatalmas boltives csarnok. Mi lehet benne, senki sem kérdezte, kereste, kutatta. A vaskapcsokkal lezárt ajtókat, melynek sárgaréz zárai be voltak rozsdásodva, senki sem kisérlette meg fölnyitani. Egyszer aztán egy véletlen eset ezelőtt néhány évtizeddel mégis ráterelte a figyelmet az öreg almáriomra.
Hideg decemberi éjszaka volt. A vármegyeház előtt, fönt a vár nagy, széles utcáján,a Bakony felől előretörő zivatar végig sivitott, hatalmasan megrázva az évszázadok előtt épült emeletes házak, főpapi paloták ablakait, erős tölgyfakapuit, ugy, hogy egy-egy nagyobb rohamnál csörömpölve zuzódtak össze az utcai lámpások üvegtáblái. A megyeház melletti nagy sárga épület alsó, vasrácsos ablaka mögül, hogy az elmebetegek azilluma volt, kisérteties halotti ének akkordjai vegyültek bele az orkán félelmetes zugásába. Lent a vármegyeház mélyén, a földbenyuló börtön kazamatái előtt a fegyveres őrök egyhangu kopogása hallatszott, fönt az utcai főépület pénztár-szobája előtt pedig Dömötör János megyehuszár állt őr, mérte a két lámpástól félhomályban maradt ambitust lépteivel, ameddig meg nem unta ezt a mulatságot és le nem ült az egyik sarokba. Vissza