Mirabell

Előszó

Részlet a könyvből:
"A salzburgi ősz arany napsugara ragyogja be a Mirabell-parkot. Napsugár, amely még melegít, de mán nem perzsel, napsugár, amely kristálytisztán és bársonyosan árad szét. A levegő egészen eltelik ennek a fénynek csendes hullásával, amely egy gazdag esztendő utolsó ajándékaként ömlik a földre. Ebben a ragyogásban olyan élességgel rajzolódik ki minden fa és bokor, minden ember és tárgy, hogy nyilvánvalóvá válik legbensőbb mivoltuk. A kert kavicsos útjai olyan vakítóan fehérek, olyan odaadóan kínálják magukat lépteinknek, hogy nem könnyű dolog olyan alakokkal benépesíteni őket, amelyek nem a mi korunkból valók. És a kastély maga, amely a parkot nemesen tagolt homlokzatával lezárja, olyan szilárdan, szélesen és biztosan áll a jelenben, mintha már nem kísértenének benne a múlt szellemei. Pedig ezek a falak valamikor kérlelhetetlenül zártak el a külvilágtól egy darab életet, amely nem akarta, hogy ismerjék és kíváncsi szemekkel kutassák. Valamikor ezekben a szobákban egy szerelem lángolt, amely olyan hatalmas volt, hogy túlélt szükséget, válást és halált. Valamikor egy szép asszony élt itt, aki odakintről jött, az élet vásári sürgés-forgásából és napjait most magányosságban töltötte. De ez a magányosság mégis boldog volt és valami féktelen várakozás varázsa hatotta át. És újra meg újra megtörtént, hogy ez a várakozás, amely fölött nem egy nap suhant el beteljesülés nélkül, úgy látta, hogy lenyerte jutalmát és koronáját, ha egy férfi, aki egy népnek parancsolt és csak ennek az egy és egyeten aszonynak volt alattvalója, eljött hogy megmondja: szereti." Vissza