Erőszakkal vádolva

Előszó

Az idő nagyszerű volt. Tiszta, kéklő égboltú nyári nap, csinosan bodorított fehér felhőcskékkel az égbolton. Tökéletes vénasszonyok nyara. És micsoda hőség! A melegtől minden olyan lassú és érzéki lett. S az egész annyira nem volt jellemző San Franciscóra. Ez volt benne a legjobb. Ian az aprócska, rózsaszínű márványasztalnál ült, a megszokott helyén, éppen a napfényben, Enrico éttermében a Broadwyn. Ott húztak el előtte az autók, miközben egymás után tértek be az ebédelni vágyó párok. Nagyon finom volt a meleg.
Az asztal alatt Ian átvetette az egyik hosszú lábát a másikon. A vázában három szál margaréta virított, a kenyér pedig friss volt, ropogós. Szinte túlságosan vékony ujjaival letört egy kenyérdarabkát. Két fiatal lány bámulta Iant, és vihorásztak. Ian nem egyszerűen hódító volt, hanem szexi. Ezt még a lányok is tudták. És szép. Jóképű. Elegáns. Stílusa volt. Magas volt, vékony, szőke, kék szemű, remek arcformájú, a lába soha nem ért véget, a kezét észre kellett venni, az arcát muszáj volt megbámulni... a testét megkívánni. Ian Clarke gyönyörű férfi volt. És ezt ő is tudta, amúgy mellékesen. Tudta. Tudta a felesége is. No és? A felesége is gyönyörű volt. Őket ez nemigen izgatta. Másokat annál is inkább. Mások imádták bámulni őket azzal a mohó kíváncsisággal, ahogyan a kivételesen szép embereket szokták megcsodálni, amikor a szemlélő tudni akarja róluk, hogy mit mondanak, hová mennek, kit ismernek, mit esznek... mintha mindebből rá is átragadhatna valami. Ami persze soha nem történik meg. Erre születni kell. Vagy nagyon sok pénzt kell költeni a hamisítására. De Ian nem volt hamisítvány. Valódi volt. Vissza