Letörtek a zászlók

Előszó

Bizony nem mindegy, mikor és hova születik az ember. Különösen, ha alkotó.
A múlt század húszas éveitől Erdélyben nagyon kemény küzdelem várt azokra a magyar írókra, költőkre, akik - az igazság szolgálatába állítva tollukat - ki mertek állni a jogfosztott közösség méltóságáért, szót emeltek a megmaradásért.
De van itt még egy-két sajátosság:
Néhány kivételtől eltekintve nekünk nem voltak világra szóló filozófusaink. Annál jelentősebb viszont az irodalmunk. A mi létigazságaink jobbadán kimagasló irodalmi alkotásokban fogalmazódtak meg. (Ez nem kizárólagos magyar sajátosság: a franciáknál, az oroszoknál és több más nemzetnél hasonló a helyzet.) A magyarság valóságos katedrálist épített költészetből és prózai művekből.
Művelődéstörténetünk tanúsága szerint Apáczaitól erre felé Erdélyben az értelmiség legjava, az író, a költő, de a tudós ember sem igen engedhette meg magának, hogy „elefántcsont toronyba" zárkózzék, kizárólag szenvedélyének éljen. A szorongatott népét hittel szolgáló entellektüelnek időről-időre olyan közösségi feladatokat is vállalnia kellett, amilyenekre alkotóként nem volt predestinált.
A költő, író, újságíró Erőss Attilának ideológiákban, eseményekben, eszményvesztésekben, világrengető fordulatokban bővelkedő korunk fiaként volt alkalma ugyancsak megtapasztalni nemcsak a körülöttünk háborgó világ konklúzióit, az erdélyi magyar közösség vergődéseit és fokozatos térvesztését, hanem szűkebb környezete, Marosvásárhely magyarságának hősies helytállását is a hírhedté vált gyilkos pogromban.
A megváltás, sajnos, várat magára. A mai erdélyi magyarság - az óhazától meglehetősen elhagyottan - egy cseppet sem atyafiságos többségi hatalom ideges markában élve - remél.
Erőss Attila marosvásárhelyi költő nyitott életművének világát (vers, regény, novella, dráma, publicisztika) döntően a kisebbségi léthelyzetből fakadó életélmények, az elszakított nemzetrész fátumos élete határozzák meg. Vissza