Előszó
Magyar opera! Mennyi büszkeség, mennyi önérzet van e két szóban. Nem csoda, hiszen semmiből teremteni valamit, a lehetetlent lehetővé tenni, az álmot valósággá: ezt jelenti a magyar opera létezése....
Tovább
Előszó
Magyar opera! Mennyi büszkeség, mennyi önérzet van e két szóban. Nem csoda, hiszen semmiből teremteni valamit, a lehetetlent lehetővé tenni, az álmot valósággá: ezt jelenti a magyar opera létezése.
Hol voltak már az olasz, a német, a francia operaszerzők a mult században? Mily nagy műveket alkottak már! - Igaz! - De milyen és mennyi előd után? Az olaszoknál Verdié a tizenkilencedik század, de előtet ott van Scarlatti, Monteverdi, Rossini, hogy csak néhányat ragadjunk ki a gazdag névsorból, a németeknél Wagneré, akit Gluck, Mozart, Weber előztek meg, a franciáknál egész rajáé az operaszerzőknek: Bizet, Gounod, Massenet, Saint-Saens, Delibes, akiknek táborát Lully, Meyerbeer, Berlioz nevelte fel. Sehol olyan felszántatlan nem volt a termőföld, mint náluk, sehol olyan elszigetelt nem volt a művészi akarat, mint a mi országunkban, se hol olyan mostohák nem voltak a körülmények, mint a sorsverte magyar viszonyok.
Előlről kellett kezdeni a munkát és előd és példa nélkül kellett a magyar operát megteremteni. Mert vajon kit említsünk Erkel Ferenc előtt, mint magyar operaszerzőt, vagy egyáltalán magyar zene szerzőt? Három vándorhegedűs: Lavotta, Csermák és Bihari voltak az elismert, eredeti tehetségek, akik kifejezetten magyar modorban szerezték a kesergőket, hallgatókat, palotásokat, indulókat Erkel előtt és két operáról tud a krónika: "Picco herceg és Jutka Perzsi" (1793) és a Ruzicska József szerezte "Béla futása" (1821) című magyar operákról. Ez az előzmény, mely Erkel öröksége lehetett a nagy munkához, mit egymaga vállalt és végzett el, ezek az elődök, ezek a példák, melyek után elindulhatott.
Vissza