Éremművészet 1977.

Előszó

Ez az előszó nem azért íródott, hogy a magyar érmészet szakszerű kiértékelését adja. Ez a művészettörténészek feladata. Arról az útról akarok szólni, melyet az éremművészet a hatvanas évektől megtett. Ez időben mérve rövid távolság, de az érem eredményes útján nagy emelkedést mutató fejlődés. És ebben nem kis része volt és van e kiállítás rendezőjének, a Képcsarnoknak.
A magyar érmészet múltja, közelmúltja nagyszerű képviselőit sokáig sorolhatnám. Nem az a célom, inkább ott kezdem, ahol ez a mai nap fényében még jól látható. Beck Ö. Fülöp, Ferenczy Béni, Borsos Miklós és még sokan mások fejlesztették a magyar érmészetet világszínvonalra. Mi már érett művészetet kaptunk tőlük ajándékba. Tőlük kaptunk kedvet ezzel a csodálatos kis világgal való foglalkozásra is. Nem mondhatom, hogy az ötvenes években sokan érmészkedtek a tanítványok közül, de mindenesetre foglalkoztak vele nagy szeretettel. Valahogy a fent említett idő nem volt alkalmas ennek az intim művészetnek az előmozdítására. Inkább stagnált mint igazán fejlődött. A politikai nagy szobroké volt az előny - érthetően - azokat kérték, igényelték. A kisplasztika ezen műfajával nem tudott előre törni. Kisplasztikai terjesztés azért mindig volt, ha kevés is. Éremre csak a hatvanas években került sor, és ez fordulatot jelent. Nem egyik napról a másikra, de ettől kezdve igen meredeken ível a pályája. Nem véletlen, mert kiderült az addig is tudott dolog, hogy az érem alkalmas az élet minden rezdülésének megörökítésére. Egyidős az ember pénztörténelmének idejével, az ókortól napjainkig. Elfér a tenyérben, közvetlenül beszél, ünnepélyes, a múlandó, emberi élettel mérve, örök. A születéstől a halálig, megemlékezéstől az ünneplésig, mindenhol ott lehet. Legtöbbször a kitüntetés egyik eszköze, és alkotóik magas művészi igénye biztosítja értékét. Vissza