Mándy Iván

Előszó

Minden írónak van titka (bármily avíttnak mutatkozzék is a gondolat...). Azaz: minden igazi írónak. Az írásnak egy olyan, legbelső rétege, melybe a legegzaktabb, leginkább tudományosként elfogadott módszer sem enged vagy segít bepillantani. Vannak zárkózott, rejtőzködő, enigmatikus írók, akik tudatosan zárkóznak el a vizslató tekintet elől. Vannak kétértelműek és sokértelműek, műveik, akár a rejtvény Vannak életművek, melyek labirintusából nincs menekvés... Nem is szólva a még modernebbekről, akik már hivatás- és kötelességszerűen építik bele műveikbe a csapdákat, helyezik el a titkokat...
Olykor azonban a legátlátszóbb, leginkább egyszerűnek mutatkozó mű őrzi a legbiztosabban a titkot: beszélünk róla, elemezzük, s végül be kell látnunk: csak körülírtuk, kerülgettük, de nem jutottunk hozzá igazán közelebb. Ilyen műveket ír Mándy Iván is, a 20. századi magyar próza egyik legeredetibb írója, akinek életműve szinte előzmények nélkül bukkan fel a magyar prózairodalom folyamából - olyan váratlanul és magányosan, ahogyan hősei jelennek meg a pesti utcán. Nem besorolható, nem ragaszthatók rá sem a divatos irányzatok címkéi, sem irodalomtörténeti kategóriák. Még írásainak műfaját illetően is meghatározhatatlan; ahogyan fiatalabb pályatársa, Esterházy Péter találóan írta róla, nem novellát vagy regényt ír, hanem „mándyt". Mándyzik.
Mándynak nemcsak titka, hanem legendája is van, sőt egész legendáriuma. A róla szóló tanok egyik alaptétele, hogy életműve homogén, változatlan, tömbszerű; hogy évtizedek óta mindig ugyanarról ír, írásainak „szűk világa" - tér, padok, csavargó, mozi, foci - változatlan és állandó. A legendát maga az író is táplálja gyakori önreflexióival, a műhelytitkok ironikus-komoly kiteregetésével, a már legendásított mikrokozmosz sűrű fölidézésével. A legenda igaz is, nem is; hiszen az életműben legalább annyi a változó, mint az állandó elem; illetve: az állandó tényezők is változnak. Vissza