Erdélyi Tibor a Népművészet Mestere használati tárgyai és szobrai

Előszó

A két művészeti ágban - táncban és szobrászatban - is kiemelkedő színvonalat nyújtó Erdélyi Tibort több szempontból is újító alkotóként tarthatjuk számon.
1932. május 27.-én született Csengerben. „Uszkában laktunk - írja - szüleim elmentek bútort vásárolni Csengerbe, ahol születtem. Az elemi iskolát Uszkában végeztem, majd ezt követően Tiszaújlakra iratkoztam be polgári iskolába... Odavaló vagyok, ahol a kis Túr siet beléje, ahol mindig hiányzik a hetedik krajcár, ahol fatornyos a templom, ahol nagyon szegények az emberek ma is, de a vendégnek odaadják az utolsó falatjukat is. Itt pusztított legtöbbet az ismétlődő árvíz, de itt győzött II. Rákóczi Ferenc, és itt termett a legtöbb rebellis. E tájon győzött a reformáció, ide nem tette be a lábát a török. Mi a Partiumhoz tartozunk: Erdély nagy hatással volt az építészetre, az étkezési szokásokra egyaránt. Gyermekkoromban még részt vettem a fonóban, dörzsölőben, színjátszásban, lekvár főzésben, disznótorban, de a virrasztásban is. Még láttam bő gatyát szapulni nagy üstökben, vásznat fehéríteni a Batár-parton."
Polgári iskolai tanulmányait - a második év végén - a II. világháború eseményei megszakították. Később Budapesten fejezte be tanulmányait; itt érettségizett, és kihelyezett főiskolán: népműveléskönyvtár szakon végzett. Édesapját az oroszok többedmagával elhurcolták és 1945 telén valamennyien a Brianszki erdőben lelték halálukat.
A fiatalembernek „a fordulat évében" nem volt tovább maradása. Az 1948-as árvíz miatt Uszkából több gyermeket vittek „kényszerüdülésre" Budapestre, és a tizenhat éves Tibor a gyermekeket visszaszállító egyik teherkocsira felkéredzkedett, hogy lássa mi is van a faluján túl. Cselekedete Németh László sorait juttatja eszünkbe: „Olyan, mint az ifjú, aki vándorbotot vesz kezébe, mert megunta a kushadást, kimegy a dombra, s szétnéz, hogy merre is a világ. Ennek az ifjúnak nincs kötött útlevele, amelyet kövessen, vagy amely ellen fellázadjon. Kinn áll a dombon, és tekintget. Semmi sem az övé, és minden az övé. Nincs hagyománya, s az övé a világ minden hagyománya. Vannak fiatalok, akik ennek a dombtetői pillanatnak a veszedelmes szépségét, determinált évtizedek után a szabad választás vakmerő örömét nem érzik? Itt nincs fedél és nincs édesanya, de enyém a kék látóhatár, mögötte a fekete veszély. A hagyomány ebben a pillanatban nem lehet útbaigazítás. Mit kaphatott János Vitéz a meséből, amelyet gyermekkorában hallott? A trükköt, amellyel az óriást megölte? Én azt hiszem, kedvet és bátorságot, mesét csinálni. Vissza