Egyetemes irodalomtörténet I-II.

Előszó

Mit értsünk az irodalmon, a szó kijelenti magát. Eltérve az európai nyelvektől, melyek a műszókban válhatlanul függenek a görög-latin rokonság hagyományain, a magyar önállóan képezé irodalom szavát az ír gyökből, melynek eredeti jelentése azonegy a görög-latin lino, litera törzsekkel, honnan literatura származott. Képzésében is maga törvényei szerint járt el a bír, birodalom hasonlagára, s mindazt érti alatta, mi az írás vagy ennek szerencsés mása, tudniillik a könyvnyomtatás mestersége által meg van őrizve a feledéstől s letéve az időknek. Az irodalom sajátlag a följegyzésekkel indul meg; betűhöz (litera) van kötve. A mi föl nincs jegyezve, kimarad köréből. Benne tehát az emberi elme írva, nyomtatva levő alkotásainak összeségét birjuk, egyelőre a tartalom vagy eszmei gazdagság számbavétele nélkül. Ugyanezért az irodalom minden tartalma eleinte csupán a nyelv, melynek zsöngéiből áll; de sorsa megválván idővel, értelme is nyer, a mint fogalma teljesedik. Ez fejti meg, hogy literator vagy író kezdetleg oly egyént jelente, ki nyelvi dolgokkal foglalkozván a költőket magyarázá, értésöket a közfelfogásban egyengeté, azaz nyelvtudást, értésöket a közfelfogásban egyengeté, azaz nyelvtudóst, rendező elmét az alkotó szellemhez képest. Hasonlóul megvolt a literaturája valamely népnek, ha saját jegyeket használt az írásban, és maga szerint hangoztatá betűit a kimondásban. Ez értelem módosult az uj időben, mely az irodalmat nagyra vitte, intéző hatalommá emelte. Vissza