Erdélyi Helikon 1930. május

Előszó

Részlet a könyvből:
Egyszerűen és velősen hangzik a rövid parancsolat: tessék írni a városról, fölvázolni lelkületét. Sokszor érezzük, hogy idegenül állunk az életben, amelyhez mégis csak a legtöbb közünk van s első percünktől karjaiban fekszünk. Tudjuk-e micsoda és milyen az élet ? A természet nagy világának egy kis darabja vagyunk, belőle jöttünk s visszatérünk végtelen tartalmába; mégis alig tudjuk megismerni bár csak felületét is. Néhány szemölcs, pár barázda minden értesülésünk róla. Rejtélyes belsőjéből csak azt foghatjuk meg, amit tüneményei közölnek és amit erőiből vak véletleneken át rendelkezésünkre bocsát. Ismerjük-e pontosan családunkat, embertársainkat, saját magunkat ? Nem állja-e szemünk útját a burkolat, nincsen-e a belső magban egy rejtett fészek, amelyről nem tudunk számot adni ?
Meglátni egy város lelkét s megfogni jellemző tulajdonságait, mindig bírhatatlan kaland lesz, még ha egész életünk, a magunké és őseinké is, végesvégig benne morzsolódik le. Tudjuk, hogy van lelke, a saját külön magántulajdona, mely más mint még a legközelebbi szomszédságban is; megérezzük közvetve, mikor idegenbe vetődünk s öntudatlan hasonlítást hajtunk végre. Azt is tudjuk, hogy a városi lélek tartományok, országok, világrészek, tájképek szerint is sokféleképpen módosul. Mint ahogy mindennek megvan a külön lelke, még az ásványnak is, mert a lélek: jelentés és hivatás, valami külsőnek a belseje. De lehet-e a lélek rajza egyéb, mint egy végtelenül homályos, bizonytalan, szinte légnemű árnyalat, ködkép, csak sejtés és csak sejtetés? Milyen színtelen a kép, amiket gondolatokról és érzésekről szavakkal kell festeni. Mert a várost nem a kőrakások, nem a tégla szeszélyes játékai jelentik, mintha csakugyan a mitikus költő nádi hegedűjének szavára ugráltak volna egymás felé s a kisázsiai kiklopszok gyermekszobáiban épültek volna kezdetleges és vidám szeszélyéből. Fa, üveg, acél, kerámia, beton néma s kemény szövetségei sokat és mégis igen keveset árulnak el a város lelkületéből: csak annyit mondanak: hogyan, milyen belső mozdulatokkal lettek sátrakból, vityilókból, favázakból a polgárosodás magas perceiben a műveltség és művészet nyilatkozatai, a fejlődés milyen igényére alakult a munka vagyonának egy része biztosító, nyugalomra hívó s bensőséget termelő tanyává. Vissza