Emlékkönyv az Operaház óvóhelyéről

Előszó

1944. december 25-én Anyukámmal és Apukámmal kiléptünk a Ponty utcai házunk kapuján. Kilencéves voltam. Hideg téli reggel volt. Kapucnis, barna irhabunda volt rajtam, amit Anyuka sűrűn kihímezett, amíg belenőttem. A piros bőrcsizmám csúszott a meredek és lefagyott utca kövezetén. Szürkeség volt aznap reggel, és kivételesen kevés ember mert csak utcára menni. Aki tehette, már óvóhelyre menekült. A Duna jellegzetes szagát éreztük aznap is, de a reggeli pára talán még intenzívebbé tette. Romos házak mellett haladtunk el, repesztalálatok és sorozatlövések nyomai látszódtak rajtuk, ablakaikat pedig nappal is lesötétítették. Karácsony első ünnepének reggele volt, de ennek nyomát sem láttuk a megszállt városon. Ágyúdörgés hallatszott minden irányból, a part felől pedig lövések hangja süvített a levegőben. A Halász utcán át kiértünk a Dunához. A sivár, szürke reggelen, melyen az emberek arcára kirajzolódott a félelem és a kétségbeesés, leértünk az alsó rakpartra, ahol a felrobbantott Margit híd romjai lógtak be a jeges folyóba. A szögesdrót akadályoktól alig lehetett lépni. Az Operaházba kellett mennünk, nem volt más választásunk. A Lánchidat már lezárták. A halászhajókon már egy lélek sem volt. Egyetlenegy propelleres hajó fülsiketítőén tülkölt, a tömeg pedig egymást taposva igyekezett feljutni rá. Ez volt az utolsó lehetőség átszelni a folyót. Anyám és Apám kezeibe csimpaszkodtam ebben a pánikhelyzetben. Majd lefagyott a kezem, olyan hideg volt, és folyamatos fagyos szél fújt. A bundámba gomboltam az emlékkönyvemet, melyet az operai előadáson szereplő művészekkel akartam aláíratni. Ekkor még nem sejthettem, hogy életem legszörnyűbb napja lesz ez, melyen utoljára látom vároldali otthonomat, én leszek az utolsó polgári személy, aki az eredeti, 19. századi Széchenyi-Lánchíd közepén gyalog áthaladhat, az emlékkönyvemet nem az előadás után, hanem az Operaház pincéjében, az óvóhelyen fogom teleíratni az elkövetkező fél év alatt, és elveszítem, aki nekem a legkedvesebb. Vissza

Fülszöveg

A második világháború budapesti borzalmai egy gyermek, egy aprócska kishölgy szemével. Talán így jellemezhető a legmarkánsabban e kötet, melyet az olvasó a kezében tart. Az Emlékkönyv egy személyes visszaemlékezés, naplóhoz hasonló mű Erdélyi Hajnalka tollából, melynek a középpontjában élete kulcsszereplője, a Magyar Állami Operaház áll. Kronologikusan felépített történet bontakozik ki benne, a boldog gyermekkortól, korai színházi élményektől, kedves anekdotáktól kezdve. A nyugodt és gondtalan időkkel egy síkban azonban érezhető a borzalmak kezdete, a háborús idők szele, amint a történelem lassan átformálja mind az Operaház, mind a történetben szereplő család életét.
A Magyar Állami Operaház 1884-es megnyitása óta egyet jelent a kultúra megtestesítőjével, a pompás épületben eltöltött szórakozással, kikapcsolódással. A nézőtéren túl, a színpad oldalán a dolgozók nyüzsgő, varázslatos életével ismerkedhetünk meg egy nagyon élénk, személyes impressziókkal átitatott leírás segítségével. Olyan különleges nézőpontból láthatjuk az 1940-es évek magyar kultúréletét és szereplőit, melyet csak egy gyermeki emlékezet tudott így megörökíteni. A korszak híres és elismert művészei jelennek meg előttünk eddig kevéssé ismert - sok esetben kacagtató - történetekben.
A mű azonban a legsötétebb korszakba lép át. 1944 decembere és februárja között a világháború elérte Magyarországot, és sem Szálasi, sem Hitler nem volt hajlandó nyílt várossá tenni Budapestet, így megmentve a pusztulástól. A könyv ezen oldalain összemosódnak személyes tragédiák Magyarország tragédiájával. A kislány és édesapja borzalmas események után az utolsó polgári személyként sétálhatott át gróf Széchenyi István legnagyobb művén, a nemzet egyik legdicsőségesebb alkotásán, a Lánchídon. A remekmű felrobbantott romjait pár hétre rá már szomorúan mosta a jeges Duna vize.
Erdélyi Hajnalka az Operaház óvóhelyén vészelte át e szörnyű napokat a színház és kultúra legnagyobbjaival. A műben éles kontraszt jelenik meg: a kultúra építői, a nemzet tényleges alkotói egy pincében szorongva írtak és festettek a gyermek Emlékkönyvébe, eközben pedig a budapesti utcákon véres és gyilkos harcok közepette elpusztult mindaz, amit a magyar nemzet évszázadokon át felépített.
A kötetet ajánlom a történelem és a színháztörténet szerelmeseinek, illetve mindazoknak, akik a 40-es évek magyarországi kultúrája és mindennapjai iránt érdeklődnek. Vissza