Előszó
Szerelmes Gyímesem
Mintha egy teremtésmonda óriása dühöngött volna egykor ezen a tájon. Talán, mert az égig érő Világfán nem neki énekeltek a szabadság madarai, nem neki ragyogtak csillagai a szerelemnek s ripacsos, karneváli záporok helyett, valami tiszta, valami méltóságos, valami álomi, valami fehér hullott a vajúdó világra a pusztítás gyönyörétől ködösült elmével rádöntötte a Keleti-Kárpátokra a vízválasztón árválkodó magányos fenyőt, melynek árnyai alatt bujdosók, száműzöttek, szabadrabok tanyáztak együtt a gímekkel a jávorokkal. A magányos fenyő tartásos, égig érő, gerinces, Istent szólító, angyalokkal parolázó méltósága ekként lett földközelibb, emberibb, az arcra hullottak tündéri sóhajtozásaitól himnuszosan alázatos, de nem gyalázatos, mert a pusztulás fölött mindenkorokon felragyog egy csillag, lebegve leng a glória, s a gímek mellett megszelídülten nyalogatják sebeiket az ordasok. Ennyit lát Isten is, ha rápillant a tájra. Tudni bizonyosan többet tud, de első látásra O is csak ennyit lát: egy arcra döntött hatalmas fenyőt, melynek ágait belemarta a Keleti-Kárpátok sziklái, suvadásos havasai közé, pisztrángos patakú völgyekké mélyítette a teremtve romboló idő. A csillagok alól az angyalok magasából nézve, teremtő képzeletünk fájdalmasan zsibongó térképén úgy fut a magányos fenyő elpusztult gerince helyén a Tatros, mint akit űznek, szertelenül, meg-megáradón robog, a talán még élnek hitével Moldva, a gyökerek, a lüktető elmúlás felé. És közben bele-belerobbannak, vagy egyszerűen csak belerohannak, göcsörtösen belekapaszkodnak az oldalágak, a suhogó, zúgó patakok, amelyeknek úgy adott nevet az ember, miként a szél, mintha a szerelmet belesóhajtotta a világba: Salamás, Jávárdi, Kökényes, Csügés, Gyepece, Kostelek, Görbe, Hidegség, Buha, Balahányos, Boros, Sötét, Térkő, Ciherek riadalmasan szép nevét...Némelyek még zöldellnek, égre nézőn, ragaszkodón kötik magukat a törzshöz, ehhez a gerinces tájhoz, amely nemcsak tartást kölcsönöz, de a csodateremtésre is esélyt ad. A többiek, az eltékozoltak, mintha Vízkereszt utáni, idegen díszekkel, feketemágiás kolostorokkal, kakukkfias kaszárnyákkal teleaggatott karácsonyfa megtördelt, megnyosztott, letördelt ágai lennének, a szétszaggattatásnak a fondorlatait szenvedik. Az én szerelmes Gyímesem nemcsak annyi, mint amennyit Csík felől a Szermászón kikapaszkodva, a Pogányhavasról egy öleléssel az ember magához vehet, egy tekintettel belát. Az én Gyímesem nemcsak a két Hargita megyéhez tartozó község, Felsőlok és Középlok, nemcsak Hidegség-pataka, nemcsak Ugra-, Görbe-, Boros-, Sötét-, Jávárdi-pataka, nemcsak Bükkhavas, Háromkút és Farkaspalló, amit a Székelyföldhöz ölel egy ilyen-olyan megyehatár. Az én Gyímesemhez odatartozik, mint egy az egészhez, a vidék emberétől soha meg nem kérdezett, akaratán kívüli elrendezéssel, szétszaggatással elidegenített, balkánias, a más, tájidegen közigazgatás alá erőszakolt Bükk is, a nagy Gyímes, az Állomás is, a Rákóczi-vár is, Buha-pataka, Gyepece, Csügés, Kóstelek is. Lüktetve, sajgón, szaggatottan, fájón kapaszkodnak a Tatrosba, mint gerincvelőbe az idegek, hozzák-viszik szédítő ingereit a tékozló időnek, mintha rózsafüzérre, fűzik fel gyöngyként a patakszádtól a forrásig a tanyákat, házakat, az esztenákat, nyaralókat ezek az ostorzúgású imaszíjak, a gyímesi patakfalvak, melyek fölött, a Naskalat csúcsain vagy az Orogyik ormain, mintha mindig augusztus lenne, zakatolva perel az elmúlással egy-egy vízimalom, fölnyerít egy táltos csikó, fölsír egy kisded, csillagot hullat a csillagszemű juhász, feje fölött a Nap, lábainál a Hold, kinek a semminél eggyel maradt több szava, de ezzel mindent kimond: Erdély.
Vissza