Erdély I-III.

Előszó

Részlet:
"I.
Ragyogó, téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.
Az ajtónálló úgy elbámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy maga is a fejét csóválta rá.
- De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon - mondta magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundások meg darócosok vegyesen. Hidegnek kellett odakinn lenni, mer nagyon dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek subácskákat meg a posztóujjasokat.
- Má pég csak déliére gyün meg a fiatal fejedelemasszony - perelt velük magában a hajdúlegény -, azt igen, annak lesz láttattya, ha az meggyün, mer arra mindenki kíváncsi, mien lehet, hogy a fejedelem mán egy esztendeje nem ereszti be Erdélyországába...
Elmosolyodott, mert ő tudná az okát, mér... Nagyon remek egy fiatal gyerek a fejedelem őnagysága, a fejedelemasszonynak áspisnak kell lenni, hogy annyira nem kívánja...
De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale fagyoskodni...
A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant, s már a kilincset fogja a szépséges kancellárné asszony...
- Nem szabad - kiáltott rá olyan ijedten, hogy 6 is megijedt, de az asszonyság is megállt...
- Nem szabad bemenni!
- Nekem se, Lukács? - nevetett rá nagy szemmel a szép asszony, aki olyan szép volt az aranyruhájában, bő aranyszoknyájában, mint egy aranykemence." Vissza