Erdély

Fülszöveg

...csak egy az Isten

Talán megbocsátja az utókor is, hogy fényképezős híre kerekedésekor az égadta világon semmit nem tudtam Gyenes Kálmánról. Kósza szellők szárnyán gyűrűzött be a Szegedi Fotóklubba a hír, egy marék hat-kilences kép is kísérte, hogy van egy pincérfiú a Csirkecsárdában, és nem azt fényképezi, ami karnyújtásra van tőle. Mesterszakácsok főztje se témája, söröskorsók se tömegelnek képein, de pupillája már kereszteződött a fényképezőgép nézőkéjével. Az én számat is azonnal elhagyta a szózat: lássuk a szerzőt!
Könnyű volt kimondani a hívogatót, de neki éppen akkor kellett legjobban helytállnia a kármentő tájékán, amikor mi képek mellett darvadoztunk. Nem tudom már, milyen fondorlatokkal, de létrejött a találkozó, és attól a pillanattól fogva mintha örök időktől fogva ismertük volna egymást.
Mélynövésű pásztorgyerekként kezdte ő is keresni a kenyerét, akárcsak én. Filozofikus gondolatok is teremnek a mezei egyetemen, és a jó lencse hagyja vezetni magát. Mert a fényképalkotásnak nemcsak alapja, de teteje is a gondolatvezérlés, mint bármelyik művészetnek. Akinek gondolata nincsen, nyomhatja a gombot, mint süket a csöngőt, jó kép abból nehezen lesz.
Születési ráhangolódásnak is lennie kell a dologban, tanító nénik és tanító bácsik ujjlenyomata is meglátszik, de szerzőnk külön egyetemének kiemelten fontos terméke, hogy kisded nemzetünk múltja minduntalan betüremkedik albumába. A mi korosztályunkat erős löketként érte Trianon akkor is, ha dögnehéz vasfödővel akarták eltakarni előlünk. Azt hiszem, az első füttyszó az aprócska Énlakán érte, a dombtetőn, az unitáriusok kazettás mennyezetű templomában, amikor meglátta a rovásírásos föliratot: ...csak egy az Isten! Nem hiszem, hogy kapásból el is tudta volna olvasni. Olyan lehetett előtte is, mint előttünk, ha betűk helyett számtengert nyomtat a vírusfertőzött ketyere. Nem kezdett elmerülni vallástörténeti stúdiumokban, azt hiszem, Georgyius Musnai kilétét se nyomozgatta, aki azt akkurátusan oda fölrovogatta, és föltehetően azon se kezdett rágódni, miért a rovásírás, amikor már a Halotti Beszédet is latin betűkkel írták. Tamási Áron neve is föl van róva székely írással is farkaslaki fejfájára. Azon se rágódott, hányféle agyonficamítással olvastak eddig minden rovásírást, inkább a szekercével körülfaragott maradék-országnak - torzóvá lett anyaországnak - az elvesztett részekre kiáradó rokonszenve, és annál is erősebb visszhangja kondult meg lelkében. A harangkondulás pedig hullámozva zúg tovább. Nagy bulikon is csökkentett fogyasztású, legföljebb egypoharas szesztestvér hasonlataként ide szoktam venni a tokaji jó bort is, mert nyeletnyi kortyának tünemény íze is tovább búg nyelvünkön és torkunkban, akár a harang szava a fülünkben. Azt is meg akarom említeni, a pincérfiúból mostanáig nemzetközi AFIAP-művész lett. A csíksomlyói pünkösdszombati búcsún zászlóvivő moldvaiak keresztalja is - somlyói búcsúnak mondják a csángók -, a fényképművészet hangerősítésével fájdalmat és reményt kiált. Unitárius köszöntés a rovásírásos ige -... csak egy az Isten -, katolikus a búcsú, nem lehet vádolni egyoldalú vallásossággal. Ez már majdnem ökumenizmus. Hadd kanyarodjak vissza egy-két szó erejéig a marhamezők sorverte gondolatához. Minden képe előtt érdemes elidőznünk a szokásosnál tovább is, külön figyelmükbe ajánlom az erődszéli szántást. Ha nem a legelők tájékán járta volna gyerekkori kurzusait, meg nem született volna ez a képe. Nekifeszül a járomnak a két tehén - az én praxisomban a Zsömle meg a Szegfű. Egyik nyakában a szépen búgó nagyharang kisöccse, a harmatszavú csöngő, az eke szarvának meg az erdélyi szántóvető feszül neki, de ugyanúgy dől bele a képbe mindenek legfőbb elöljárója, a kis kölök is, lábpállasztó gumicsizmában, botkormánnyal a kezében. Egy pillanatig se hiszem, hogy járását segítené a bor, inkább a fogat barázdába irányozásának nélkülözhetetlen eszköze. Úgy hozta a szerencsém, egyszer elrobogtunk a kicsi szántás mellett. Mondta Kálmán, itt készült az a kép. Fölpörgetett eszem kereke azonnal kiszámolta, amíg a húsz-harminc hosszú barázda végére ért a két tehénke, kismillió autó rohant arra. Vegyük úgy, csak minden tizedikben volt fényképezőgép, de a gyönyörűségtől csak Kálmáné sült el. A templomföstő Georgyius Musnai azt mondta volna erre: Istennek legyen hála. Az is eszembe jutott, szegény Erdély annyira elmaradt a tisztességtelen fejlődésben, amerre mi jártunk, talpalatnyi parlagot nem találtunk. Ezt is bevetették.
Azóta nem is szalad, de röpül velem a fantázia. Olvashatjuk, Áronka korában Tamási Áron is így vezethette az igavonókat. Kálmán komám, nem te vagy az a gyerek? Persze hogy nem, de nem magadat láttad benne? Bele?
Reményt is említettem az előbb. Erősödik a kérdés: lekopik-e valaha is rólunk Trianon átka? Magyarország az az ország amelyik köröskörül önmagával határos. Annyit tudhatunk Énlaka sugallata szerint, Magyarország fölött köröskörül... csak egy az Isten.
Első képeskönyvében költőkkel lépett szövetségre. Nem lehet mondani, hogy nagy újdonság lenne ez könyvkiadásunkban, de érdemes keresnünk ennek is a nyitját. Nagy-nagy reménységünk pöttöm pacsirtamadara fájdalmak fészkéből röpül legmagasabbra. Fohászkodni. Vissza