Erdély

Előszó

Részlet:

Huszonnégy éven át úgy elfátyoloztuk magunkat, mint gyászoló édesanya a könnyáztatta, viharbarázdálta arcát. Olyan fájó is volt minden kínjaink közül a legsajgóbbat felidézni: Erdély elvesztét. Olyan hihetetlen volt, hogy a magyar ember talpa alól egyik napról a másikra eltűnhetett a legmagyarabb talaj, ahol a székelyek talán Attila hagyományát őrzik s ahol magyar állam állt, magyar kultúra virágzott akkor is, mikor másutt idegenek uralkodtak halálra fáradt magyarokon.
Nem lehetett beletörődni, nem lehetett megszokni! Csonkán, súlypontjából kiforgatva mozgott a magyar föld s mindenkinek, aki rajta sonka életet tengetett, Erdély felé fordult a lelke. Mindenkinek - s hányféle okból, hányféle vággyal!
Az egyik pillanatban Erdély földjére gondoltunk: feledhetetlen, méltóságos és üde szépségeire s kincsekben gazdag ölére. A harangvirágokra a Hargita lejtőin és a bányák kimeríthetetlen titkaira alattuk.
Aztán Erdély népének ősi életformáira, amelyek szilárdságát, szívósságát, életrevalóságát biztosították, s egyúttal olyan értelmessé és olyan széppé tették ott a vendég életét. Mennyi remekmű a faépítésben, mennyi gondolat az írott kézimunkában, mennyi előkelő báj a népviseletben, mennyi mélység a balladákban, mennyi eszményiség a mesékben!
Hiszen minden második mese, amit ismerünk, a székely ember hitét örökíti az isteni igazságszolgáltatásban, a képzelet szabadságában, az értelem s a furfang játékos diadalában, a célhoz vezető hosszú tűrésben! És a legtöbb, a legszebb népművészet, ami magyar mestereket ihletett, Erdélyből hivogat bennünket ma is. Vissza