Epiktétos kézikönyvecskéje

Előszó

Magyar hérakleitosunk kiadásával olyan fonalat vettünk fel, amelyet Kétnyelvű Klasszikusaink sorozatában tovább vezetni mindig óhajtottunk, s amelyet ma a legkevésbé volna szabad elejtenünk. 1936 őszén idéztük, hívtuk a hérakleitosi világot. Azt mondottuk: "Hogyha már barbár Polemos-arcával itt van, legyen itt ragyogó, hellén Logos-arculatával is". Hogy a kérlelhetetlen Háború, a hérakleitosi Világmindenség egyik aszpektusa, már akkor kezdett mind jelenvalóbbá lenni, abban nem csalatkoztunk. Ma, hogy jelenvalóbbá már alig lehet, annál erősebben kell gondolnunk a világlények másik hérakleitosi oldalára: époly kérlelhetetlen Szellem-voltára.
Az athéni Stoa, a Csarnok bölcsei Hérakleitos követőinek tartották magukat abban, hogy a Mindenség tüzes Szellemét tudják önlelkük magvául. Ezek a lelkek nem éreztek magukban többé visszaemlékezést a mindeneknek alakot és ezzel létet adó Ősképekre, mint Platón. Nem hordták magukban e visszaemlékezés helyén azt a készséget sem, hogy legalább a természet és az emberi létformák végtelen változataiban felismerjék az Ősképek kibontaozását, mint Aristotelés. Nem belülről, mintegy ős emlékezésből, bontakozó s nem is a világra kinyílt lelkek, hanem elvirágzottak, leszáradók, magbamenők. Tiszta, tüzes magba. A mag örvénye bennük: a Világ tűz-múltja, amelyből minden jött s amelybe minden visszatér. Vissza