Tettben a jellem

Előszó

A huszadik század második felére a magyar irodalom rendkívül bonyolult, folyamatosan átrendeződő történelmi, tudományelméleti és politikai helyzetbe került. A kárpátaljai részre tekintve és a kárpátaljai rész felől nézve is jól látszanak a legkülönfélébb törésvonalak és szakadások. Az egyre dinamikusabbá váló szellemi mozgás újabb és újabb jellegzetességképző lehetőséget kínál ugyan, ám azok kibontakozását, megerősödését ugyancsak ez a szellemi aktivitás szünteti meg. Mindezekért a magyar irodalom kárpátaljai sajátosságait felszínre hozni és érzékeltetni legalább annyira bonyolult feladat, mint - Martin Heideggerrel szólva -, a létfeledettségből előhívni a takarásban létező világot.
A bonyolult helyzetre és a folytonos átrendeződésre hivatkozva korántsem azt szeretném mondani, hogy a Kárpátalján létrejött magyar irodalmat mindig is ez jellemezte. Nem, a kárpátaljai sajátos történelmi, társadalmi beágyazottság és elzártság épp hogy a nagyon is lassú, kezdetben primitív és dilettáns vonásoktól sem mentes irodalmi megnyilvánulásoknak kedvezett. Csak a nyolcvanas évek utáni gyors változások közepette kapott igazi lendületet a szellemi mozgás. Így a felszabadultság, a nemzeti önazonosság és büszkeség kivallása mellett az irodalom is csak ekkor kezdhette meg a számvetést és a felzárkózást. Ezért nagy körültekintést igényel minden sajátos kezdemény bemutatása: legyen az az egyéni életműben tapasztalható irányváltás és fordulat, a posztmodern bejelentkezése vagy épp a nemzeti közösségi lelkület további költészeti gazdagodása. Vissza