Eőry Emil

Előszó

Eőry Emil a múzsa kedveltje. Egyenes következménye ez annak, hogy legkevesebb három életművet alkotott. Időben. Térben. Műfaji megkülönböztetésben. Ha megpróbáljuk kronológikus sorrendben figyelemmel kísérni munkásságát, akkor végigkíséri a párhuzamosság és az egyes műfajok közötti átfedés. A kő volt az első és az ott megformált sziszifuszi erőfeszítés nem fordult visszájára. Elérte a hegy gerincét, nem egyszer, s nem kétszer. A gránit és a márvány összes jellemzőjét egyénisége magán viseli, mert csak így lehetett képes életművet teremteni. A kő évezredek után adja magát, készteti magát a formálásra, arra, hogy a látó ember a tömb egészében észrevegye őt, a rejtőzködőt, azt, amit belőle megalkot. A fához a művész sohasem lehet türelmetlen. Míg az egyik ideje fogy, a másik a jövőre készül, s vajon lesz-e idő kivárni az egymásra találást? Azt amikor a fölöslegek már elillannak a természet erejének megcsappanásával, csak a hozott görcsök, csomók, bogok viaskodnak, hogy a karakter jellemző maradjon. A fa dinamikája csak így képes arra, hogy ellenálljon a sürgetésnek és a természet az emberrel együtt valósulhasson. Látszólag az öntvény, a bronz és a vas adja a legnagyobb szabadságot, de ugyanakkor a legnagyobb önfegyelemre is késztető. A jelenben alkalmas mítoszteremtésre. Ezzel pedig magával ránt mélybe és magasságokba olyan teremtő hevülettel, melyben az évgyűrűk örvénye a törvényteremtés szigora. Ez a szigor az önmegvalósítás a leghosszabb út, amelyen magunkhoz találunk, ugyanis az álom épp úgy kevés, mint a látszat. A lényeg mindig a mögöttes, de mondhatjuk úgy is: a benső, amiből építkezünk. Harmat Béla Vissza