Eörsi István

Fülszöveg

1993 szeptembere volt, Anconából autóztunk föl Bécsbe, Pista vezetett, ha nem dumált, el akart aludni, ilyenkor a kézfejét harapdálta, vagy tar kobakját homorított tenyérrel ütögette. Sietett, Bécsben egy Ginsberg-Jandl csúcstalálkozót hozott össze, nem akarta lekésni. Én bámultam, hogy egy számára ilyen fontos eseményt szarajevói túránk utánra tett rögtön, nem volt az márványba vésve, hogy ki tudunk onnan jönni időben, felszállhatunk a brit teherszállító gépre, és landolunk Ancona mellett, Falconara katonai repterén. Eörsi "biológiai optimista", bízott benne. Bejött. Szarajevóban a szállodai ablakból láttam, célzott lövéssel rálőttek egy ízben a hegyekben tenyésző orvlövészek. Feljött a szobába: "á ez semmi, 56-ban, a Gáli Jóskával a Damjanich utcában, na az lövöldözés volt, ez itt, á, semmi". Egy reggel bejött hozzám, kávéval a kezében: "Ez a ti generációtok baja, mindig alusztok. Kilenc óra, kint már lőnek, és ti még mindig. Én bezzeg hétkor fenn voltam (tekintete ekkor elrévedt), és azóta már két szonettel gazdagítottam a világirodalmat!"
Azon az autóúton, Anconából Bécs felé, az előző napok eseményein töprengve, a mellettem hol az öklét harapdáló, hol a fejét ütögető, a szakadt Opelből emberfeletti teljesítményt kierőszakoló kis embert hallgatva gondoltam arra először, hogy kéne róla egy könyvet írni.
Alig tíz év röppent el, s a könyv már el is készült. Vissza