A Gyulafehérvári Székesegyház

Előszó

A középkori Magyarország első századai már kezdettől fogva múltunk kutatóinak különleges érdeklődésére tartottak számot. Az Árpád-kor okleveles vagy elbeszélő forrásai éppúgy csábították a XVIII-XIX. századi történetírókat, mint e források feldolgozása. Alig akad olyan korszak, amelyet nagyobb kedvvel, több oldalról, részletesebben és gyakrabban tárgyaltak volna akár a régebbi, akár az újabb történeti irodalomban. Ez a páratlan érdeklődés nemcsak a régmúltnak, első krónikásaink mesét és valóságot patinás ízességgel keverő előadásának, a századok homályából felbukkanó, majd újra elmerülő hősöknek, a csodás elemek ködébe burkolt eseményeknek szól. Mindezek mögött ugyanis egy nagy korszak történelmi valósága rejlik, amely régi fakult írású oklevelekből, kézírásos krónikákból és legendákból, régészeti leletekből és művészeti alkotásokból egyre határozottabban bontakozik ki. Az Árpádkor a magyar nép európai életének kezdete, de egyúttal megalapozása és egy új fejlődés erőteljes megindítója, sőt a maga idejében kiteljesítője is. A hatalmas gazdasági, társadalmi és művelődési fordulat az akkori viszonyokhoz képest elég gyorsan következett be, s az ebből táplálkozó forradalmi megrázkódtatások a nomád lovasnépből egy, az európai feudális társadalomba beilleszkedő, azt sajátosan magához alakító és vele számtalan kapcsolat hálózatát szövő népet formálnak ki. Az általános európai vonások mellett a kibontakozó magyar feudalizmus határozott egyéni jegyeket is mutat, amelyek jelentős hányada a Kelet és Nyugat hazánkat és népünket jellemző keveredésében gyökerezik. Halódó és éledő elemek küzdelme, az új fejlődés ígéretes lendülete, gazdag változatossága és győzelmes szétáradása olyan képet és távlatokat nyit mindjárt népünk európai története kezdetén, hogy azok feltárása, vizsgálata és értékelése méltán foglalkoztatta a hazai kutatást. Vissza