Enigma 26-27.

Előszó

Részlet:
"E mostani szám tematikája láttán, azt hiszem, nemigen lesz, aki felkiáltana: „Na de miért pont Proust?" Ő valahogy megkerülhetetlenül ott áll az (immár elmúlt) huszadik század kapujában, akár - mondjuk - Dosztojevszkij vagy Kafka. Legtöbbünk tudatában Proust nem csupán afféle kötelező olvasmány, letudni való penzum, alapműveltséghez tartozó szerző, hanem más, több annál. Vaskos könyvek íróit is gyakran várakoztatjuk - előszobáztatjuk, ahogy maga Proust úja -, mielőtt elolvasnánk vagy újraolvasnánk műveiket. Fokozottan így van ez Proust esetében. Az eltűnt idői buszon-villamoson, váróteremben, tízórai közben egyik kezünkben szendviccsel, sóhivatalban sorunkra várva olvasni, ha nem is lehetetlen, de botrányos és ésszerűtlen dolognak tűnik. Ilyesmire az ember egész nyarat tartalékol, vagy legalábbis hosszabb, egybefüggő időszakot, esetleg esti órákat, amikor már minden és mindenki lecsendesedett. S talán egyetlen félretolt, könyvespolcon aszalódó vagy kupacokba falazott könyvünkben sem lappang annyi hisztérikus szemrehányás mellőztetése miatt, mint éppen a Proustéban. Ez a mű nem egyszerű hátralék, adótartozás, kifizetetlen számla, beszívatlan levegő, hanem eleven személy, zsémbes idős rokon, akire tudjuk, hogy rá kell szánni az időt, hogy remek mesélő, s tudjuk azt is, hogy életünk nagy mulasztásának tartjuk majd, ha sürgősen meg nem látogatjuk, meg nem hallgatjuk őt. Nem hiába járt annyit a nyomában, ideje rengeteg van, s ad nekünk is szívesen, bőven méri, nem sajnálja, mi pedig igencsak rászorulunk, ráéheztünk már.
Jelen válogatás aperitifek és étvágygerjesztő falatkák tálcára halmozott sokasága, ki-ki ott csipeget bele, ahol kívánja, bár a szerkesztő igazán nem bánná, ha akadnának, akik sorra végigjárják a kitűzött útvonal stációit. Ha azt mondjuk, a magyar Proust-szakirodalom szegényes, meglehetősen eufemisztikusan fogalmazunk: legalább az „aránytalanul" vagy az „égbekiáltóan" határozót tegyük oda a jelző elé, ki-ki vérmérséklete szerint! Éppen ezért szükségesnek tartottuk az alapozást, az alapkőletételt, s az úgymond legújabb kutatások fényében való megmártózás helyett inkább megpróbáltuk feltérképezni a Proust-legendárium és -recepció nélkülözhetetlen pontjait, megkíséreltünk olyan kontextust felvázolni, amelyhez később számos helyen kapcsolódni lehet, amelyet tovább lehet építeni. Úgy tűnik, a kortársak vallomásai (s még nem is fért ide minden fontos írás, emlékezés), illetve a kutatók közül Richard, Deleuze, Barthes, Genette, Fraisse munkái nélkül nehéz lenne komolyabban számot vetni a Proust-jelenséggel. S kéretik e mostani gyűjteményhez hozzáolvasni Gérard Genette és Paul Ricoeur antológiákban megjelent, Gilles Deleuze-nek a Jelenkor folyóiratban napvilágot látott, Ortega y Gasset-nek a Nagyvilág kiadónál, illetve Sámuel Beckettnek az Európánál könyv alakban kijött tanulmányát! Ha lemaradásaink tetemesek is, Proust ideje lassan, de biztosan közeledni látszik." Vissza