Engelsz József

Előszó

Művészetünk erős - lehet, legerősebb - ága a népvándorlás kora óta a fémművesség. Bronz-, réz-, vas-, arany-, ezüstművek sokasága tanúskodik arról, hogy nemcsak kultúrák épültek egymásra a folytonosság jegyében, de kelták, szkíták, szarmaták, gepidák, avarok, bolgárok, magyarok ízlése, mesterségbeli tudása is milyen termékeny találkozások szülője lett, s minden kor, minden stílus megtalálta a maga teljes értékű kifejezésformáját. A barokk, még inkább a szecesszió után, az első világháború táján mintha utat vesztettünk volna. Az új megjelenítés világát nehezen találtuk meg, tétován fordultunk múlt és jövő felé, mert csak fémművességben gondolkodtunk, s megcsonkítottuk kapcsolatunkat a nagy egésszel, elsősorban az építészet új eredményeivel. Kevesen ismerték fel Csajka Istvánnal, Pál Lajossal, Tevan Margittal, hogy a két világháború közötti művészet alapeleme, alapformája már a sík, mely nem applikatív, alkalmazott díszítést kíván, nem ornamentikát, hanem térformálást.
A második világháború utáni megújulás az ötvenes évek második felétől új feladatok elé állította fémművességünket: a lakáskultúra új tárgyakat kívánt környezetünkbe, az öltözködéskultúra másféle ékszerek iránt vonzódott, építészetünk a falak egyhangú síkjait akarta több dimenzióba megmozgatni s a belső tereket ékesíteni. A réz foglalta el a nemesfémek helyét. Ennek az addig inkább ipari fémnek tekintett, mégis nagyszerű lehetőségeket kínáló anyagnak míves megmunkálással igyekeztünk rangot szerezni. A szélesebb rétegekhez szóló, elérhető művészetet kellett teremtenünk; és végső ideje jött, hogy fémművességünk egésze szakítson a múlt társadalmának terhes örökségével, a barokk hólyagos formákkal, a fémművességet díszítő alárendeléssel alkalmazó szecesszióval, történelmi korok egyéb, esetleg mívesen, de szolgailag átvett motívumaival.
Engelsz József szervező és alkotó szerepet vállalt a megújulásban. Vállalta még saját élete alakításával, váltásával is a kezdeményező feladatát, részt vett a csoportos vállalkozások küzdelmeiben, majd mint főiskolai tanár a mai nemzedékek nevelésében. 1955-ben végezte el a főiskolát, maga mögött a győri öntödei munkás szakmai felkészültségével és tapasztalataival. Már 1952-ben szerepelt kiállításon, a IV. Magyar Képzőművészeti Kiállításon pedig érmeivel (Tiziano, Veronese, Masaccio, Van Gogh, Derkovits) tűnt ki, s azóta dobozok, tálkák, gyertyatartók sokfajta változatával, közismert köztéri alkotásaival él itt közöttünk, jótékonyan alakítva ízlésünket. Vissza