Előszó
Él az Isten. Nem hasonlít elképzeléseinkre, ezért nem lehet róla „faragott képet" csinálni. Ma még csak tükörben, homályosan látjuk, ábrázolhatatlan, lekottázhatatlan. A jövőről még sejtelmünk sincs, mert szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fel nem foghatja, hogy mit készít Isten azoknak, akik szeretik Öt. Előtte csak egy okosat lehet tenni: táncolni és énekelni, mint Dávid király, majd elhallgatni és ráfigyelni...
Él a Fiúisten. Történelmünknek egy adott szakaszában láthatóan köztünk járt, azután letette a halotti lepleit, lehagyta lassan múló időnket, hogy úgy élhessen tovább köztünk, hogy formáink többé ne köthessék, falaink ne gátolhassák.
Él a Szentlélek. Miként a szél nem tudni, honnan jön, merre fúj, úgy a Lélek is kiszámíthatatlan, hogy miért pont arra száll, akire...
A semminek látszókat - úgy látszik- különösen kedveli...
Él az Egyház is, mégpedig mibennünk, a változás törvényei alatt állókban. Ezért a mai Egyház már nem egészen hasonlít a tegnapira. Templomaink nem múzeumok, és számunkra nem az a legfőbb érv, hogy miként is volt régen. Örök a liturgia, de csak a mennyben. Az Ige ugyanis testté lett, s a testnek tagjai vannak, a tagok pedig élnek a világban, vagyis szüntelenül változnak, s velük a liturgiájuk is.
Élünk mi is, és az első pünkösd óta mindegyikünk a maga nyelvén dicséri az Istent, mégsem káosz az, amit csinálunk. Ugyanis kétféle különbözőséget ismerünk: a bábelit és a pünkösdit. Az egyik az ördögtől, a másik az Istentől van. A bábeli nyelvzavar büntetés volt. A pünkösdi nyelvcsoda ajándék. Olyan különbözőség, amelyből egység ered. A köztünk tátongó szakadékokat Isten Szentlelke hidalja át. Megmarad a saját nyelv, de hozzá jön a közös tartalom. Ez a daloskönyv is ilyen lélekjárást idéz. Nem „részegek" azok, akik ezt „elkövették", csak egy más kor gyermekei és új nyelveken beszélnek.
Vissza