Ének a buzamezőkről I-II.

Előszó

Otthon, az én hazámban, tul a gömbölyü hegyeken, amelyekre hósapkát rakott ma virradóra a bórás éjszaka, otthon az én hazámban Buzaszentelő napja van, mikor ezt az éneket dudolni kezdem, innen a hósapkás hegyeken, a tenger fölött, amelybe beleesett az ég, virágzó kaméliafák alatt, cerciszek violás felhőiben és geniszták aranyesőjében. Ezen a földön nem szentelnek buzát, mert itt nincsenek más barázdák, csak amiket lobogós bárkák hasitanak a habvirágos vizeken és a babér szenteletlen is megterem a borkőszinü sziklákon. Az örök tavasznak ezen a szivárványszigetén nem ülnek ünnepet, mert itt soha sincsen hétköznapjuk a jószagu vizekbe mosdott, selyembe öltözködött boldog embereknek, messzi kővárosok menekültjeinek, akik pajkos térzenére ringatják a derekukat, szemben a nappal, a Parco della Redenzione terraszán és gyöngyöző kacagással találgatják a ciprusok alatt, a gliciniás filagóráiákban, hogy hány üveg spumantival hosszabbak már az esték és hány csókkal rövidebbek az éjszakák.
Otthon, az én hazámban szikkadt és száraz a föld, nem álmodik a paradicsomról és elérhetetlen magasságban boltozódik fölötte a félénken kékülő ég. Otthon, az én hazámban nem virágzanak kaméliafák, nem nevezik el a tereket a megváltásról és nincsenek megváltott emberek, akik kacagva csókolódznak az élettel, - csak lehajtott fejü, szomoru és fáradt emberek vannak. Otthon, az én hazámban, lassan tavaszodik, az akácok még egészen alszanak, a jegenyéknek éppen csak kipattant a szeme és az uj nádhajtások a füzek halvány barkái alatt bátortalanul szőkülnek a sárga fodru pusztai tavakban. Otthon, az én hazámban csak a buzamezők mernek még harsogón zöldülni, a szélesen kiteritett bársonyabroszok a teremtő Isten asztalán, betakarói és elsimogatói a sebeknek, amiket ember ekéje vágott a földeken és Isten ekéje az embereken. Vissza