Én még láttam a kikötőt (dedikált példány)

Fülszöveg

„Én még láttam a kikötőt" - emelte könyve címévé Gyurkovics Tibornak adott interjúja egyik fél mondatát Eigel István. A rimbaud-i hangulatú cím - akár a Részeg hajó egyik sora is lehetne - egyszerre sugall lemondást és vágyakozást. Már elérhetetlen a cél, a valaha megpillantott part körvonalai is elmosódtak, de aki egyszer is látta a kikötőt, mindig oda kívánkozik.
Eigel valóban látta a kikötőt. Pontosabban, igazságtalan önmagával: ma is látja, talán már járt is ott. A háború után indult festőnemzedék egyik jelentős egyéniségeként kiállítások sorával, számos gyűjteményben, így a Nemzeti Galériában őrzött műveivel - s nagy írástudók: García Márquez, Hamvas Béla méltó illusztrátoraként - mutatta meg, hogy nem hajózik messze ama kikötőtől: a művészi kifejezhetőség ritka-katarzisos csodájától.
Eigel emellett író is. Ritkaság ez a festők között, akik oly biztonságosan mozognak színekben, terekben, de bizony gyakran botladoznak, ha szavakkal van dolguk. Azonban vannak kivételek, s Eigel István is közéjük tartozik. Textusa természetesen őrzi a festő textúra-kezelését, de ez csak előnyére válik; kétségkívül íróvá teszi láttató képessége, érzékenysége, s nem utolsósorban iróniája-öniróniája is.
Ez a kötet négy írást tartalmaz. Kettőt Eigeltől, kettőt Eigelről. Az Amerikai napló a festő-író egyesült-államokbeli élményeit közvetíti. Pontos és szellemes megfigyelések tárháza ez a naplójegyzetekből építkező útirajz: az önironikusan „európa-provinciális" utazó viszolygással vegyes rácsodálkozása a mai világ talán legkevésbé provinciális városára, New Yorkra; a művészettörténész szintű ismeretekkel és kitekintéssel rendelkező, mini-esszéket rögtönző festő gondolatai a látott múzeumokról, galériákról vagy akár az otthonok képgyűjteményeiről. S emellett, eközben szelíd, bár olykor a groteszkbe hajló iróniával fölvázolt alakok, helyszínek követik egymást, érzékeltetve az európai látogató mély gyanakvását, de vonzódását is az „amerikai életforma" iránt. Az útirajz kiemelkedő fejezetei azok a jegyzetek, amelyekben a szerző a hazát- és földrészt-váltott nemzedéktársakról, festőbarátokról szól. Sorsuk bemutatásában, műveik értékelésében reverdy-i elszántságot érzünk: "Barátaim kik lehulltatok a látókörön / Rejtőző létetek formáit kutatom".
Mintha ezt folytatná a kötet második írása, az Amíg ez lehetséges. Eigel István plasztikusan idézi fel a háborús évek budapesti Képzőművészeti Főiskolájának hangulatát, markáns alakjait. Számba veszi a mestereket és tanítványokat. akárha freskót vázolna fel fő- és mellékfigurákkal; figyelmeztet Rudnay méltatlan elfeledettségére, élményszerűen mutatja be a világhírre jutott Hantai munkásságát, a nagyvilágba szétrajzott nemzedékét próbálja egy pillanatra egybeterelni, sors-eredőket és sorsokat kutatva.
Gyurkovics Tibor kérdez a harmadik írásban; ahogyan ez a "nagyinterjúkban" lenni szokott, kérdező és kérdezett közös munkájaként. eigel egész pályafutásáról vall, felidézve élete stációit, szavakba formálva emberi, művészi hitvallását, s gyakran megvillantva játékos vagy éppen derűsen indulatos személyiségét is.
Szakonyi Károly szép írása zárja a kötetet, az Emberarcok. Eigel grafikáiból kiindulva, a kiváló írótól megszokott érzékenységgel vázolja fel az eigeli mű és alkotója jellegzetes vonásait.
Élvezetes útirajz, szellemes esszé, finoman fölvázolt portré gyűjteménye ez a sajátos kis kötet, amelynek gondosan válogatott, gazdag képanyaga jól illusztrálja az írásokat. Vissza