Én I.

Fülszöveg

„Súlyos, nehezen megélhető korszakban élünk. De valóban olyan nehéz meghallgatni úgy egy embert, hogy ne rögtön a magam hangját és véleményét hangoztassam? Hogy egy bajba, szenvedésbe kerülő társamat figyelemmel, nyitottsággal, érdeklődéssel meghallgassam anélkül, hogy ne ÉN legyek megint a központ? Vagy a rejtett egommal, ami valójában meg érzéketlenebb a másik ember irányában? Hogy miért csak akkor kell nekem a másik ember kapcsolata, ha kell tőle valami? Ha megint csak arról szól, hogyan tudok felmászni valaki vállara ahhoz, hogy esélyem legyen a levegővételre? Egyébként meg jól elvagyok magamban, és a világ nem érdekel!
Mi kell ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni? Először, másodszor és sokadszor is látnom kell, hogyan reagálom le ezeket a találkozásokat, látnom kell a magam erőit, ahogyan belehatolok a másikba. Azt a részemet, aki belőlem mindig különb a másiknál és győztes akar lenni. Látnom kell, és meg kell magamtól riadnom. Lehetek-e ilyen érzéketlen, ennyire egoista? Ha úgy gondolom, hogy nem, de hát csak jót akarok, akkor még nem láttam meg magamat. Ha úgy gondolom, hogy én egy "figyelmes emberként" nem is akarom őt megzavarni, nem akarok az útjában lenni, és egyéb önfelmentések következnek, akkor még nem látom a magam mérhetetlen önzését. De ha azt gondolom, hogy mindez nem morális, akkor meg kell látnom a különbséget. A kettőnk közötti különbséget. Látnom kell, hogy ő is egy realitás, fel kell ismernem a másságát, és ezt igenis érzékelnem és értékelnem kell. Nem kell úgy látnia a dolgokat, mint én, hiszen ő a saját útját és a saját sorsát járja. Más rekvizitumokat és szereplőket rendez mellé a szellemi világ. Hogy hasonlónak latszik? Hát minden az egyszerűségből való, a tökéletességből, csak mi emberek variáljuk a dolgokat agyon. De éppen azzal, amivel túllépünk a tökéletességen, az a mi lelkünk, az érzelmeink látszatvilága, és ebben kell tudnunk eligazodni a szellemiségünkkel. És ez az az út, amely mindenkinek másképpen; fájdalmas. Ezt kell meglátnom a ma sík emberben. Ugyanolyan törekvő, tanuló ember, mint én, a saját útján, a saját megoldásait keresi. És ha ezt meglátom, akkor csöndben tudom meghallgatni, a valós jelenlétemet fel tudom ajánlani, mert rájövök, hogy a találkozásunk titkot rejt, és ez a sors egy ajándéka, nem véletlen. Hozott nekem valamit, tanít engem, ha el tudom fogadni az üzenetét. Ha beszélek, sosem fogom meghallani, amit mondani akar, de ha tanulni akarok, rá kell figyelnem. És ehhez ő kell nekem, az ő léte, a vele való találkozás. Vissza