Emma nagysád, énekeljen

Fülszöveg

Nem írok ars poeticát, mert mindig azt írok. Téglát sem akarok hordani falakhoz, melyekre jelszavakat mázolnak könnyű kezek. Nem rakom magasabbra a lélek falait. Vágyaim szerények, nagyok. Hogy ne fussanak el saját falaim alól, hanem akár a semmit szorongatva forduljak szembe, és hessentsem el a vállakról a megalázás keselyűit. S míg kifulladva tartom fejem fölött az árnyak abroncsát, a padlásról előkotort hegedűk hangja törölje le a verejtéket, és adja a dallamot tovább. Az egyes szám első személyben mindig ott a többes szám első is: a mi. Így beszélek, amikor azt kérem - ha elgyöngül a kar meg a szív, s az árnyék csak rám szakad, maradjon meg az emberi méltóság, keményen, mint sírban a csont.
Jávor Ottó

"- A tanár úr még sohasem ment fejjel a falnak?
(Majdnem azt mondtam neki: "Nézd, Scherbaum!" De ő nem Grass-figura! Ő az Imrő Tamás a 3.A-ból. Nem küldhetem el az érzéstelenítéssel dolgozó fogorvoshoz, de nem is akarom. Valóban nem?)
- Dehogynem! De éppen ettől akarlak megóvni.
Nem mondta, hogy megható az igyekezet, csak újra a poharat nézegette. Aztán fölemelte a fejét.
- Nem akarom megsérteni a tanár urat, de a tanár úr azokból a fejjel a falnak menésekből él még ma is. Ha a tanár úr történeteire gondolok.
Egyből meg is szólaltak bennem a vészcsengők.
- Azokat nem vehetik át ugyanúgy! Értse meg, akárhogy kozmetikázzuk, én egy félrevezetett nemzedék tagja voltam!
- De mégis csináltak valamit.
- Akkor háború volt.
- Most nincs?
- Más, egészen más. Az osztályharc ma sokkal bonyolultabb, a nemzetközi politikai, gazdasági kapcsolatok szövevénye óvatosságra int.
- Megalkuvásra?
- Óvatosságra, Tamás.
- Mint az igazgató urat.
- Ne légy velem szemtelen! Amikor én tizenhét éves voltam...
- Akkor háború volt.
- Igen.
- Amely még mindig nem ért véget.
- Lehet. De nem látod, mennyire mások lettek az erőviszonyok? A mi javunkra!
- Chilében például." Vissza