Emlékvers

Előszó

Részlet a könyvből:
"Tóth Éva „Emlékvers" című nagyszabású költeményét 1996 tavaszán írta, az 1956-os magyar forradalom 40. évfordulójának évében, s díjat nyert vele a Salvatore Quasimodo Költőversenyen. A verset az október 23-i évfordulón maga a szerző olvasta fel a budapesti Kossuth Rádióban.
Az eltelt időszakban nagyszerű fordítások, hazai és külföldi szerzői estek révén egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a költemény nemcsak magyar, nemcsak közép-európai, hanem nemzetközi jelentőségű is. A vers és a fordítások bevezetőjeként hadd idézzünk néhány részletet a méltatásokból:
"Tóth Éva a visszaemlékező természetességével emeli be költeményébe ifjúsága megannyi emlékét: dátumok, nevek, helyszínek záporoznak ránk, akár egy szubjektív történelmi beszámolóban vagy naplóban. Hitelükhöz nem férhet kétség. Valódi utcák és családok Debrecenből, az eseményeket a maga módján érzékelő leány memóriájának filmjében, végig megőrizve a vallomás őszinteségét és lendületét, ami abban is megmutatkozik, hogy a dokumentátori pontossághoz - ha eposzi kelléket keresek: ehhez az »enumerációhoz« - a kicsiny és korszakos élmények ösztönös füzére járul. Két fontos dátum rajzolódik ki közben: 1945 és 1956, históriánk két fordulója, s a megindító kompozíció révén (a barátnő sírjánál) az emberi lét magasságába emelkedik: az élet és a halál ívébe van zárva az egész. Az egzisztencia drámájába. Akár a sienai festmények fiát gyászoló Máriájának arcán, itt is egyszerre nevet és sír a ránk tekintő szem. Jelentős terméke a magyar poézisnek ez a vers..."
Szabó György irodalomtörténész

"Ezzel a hosszú dokumentum-verssel Tóth Éva magyar költő új távlatokat nyit a XX. század végének új politikai költészete előtt... Ma az új politikai költészet, úgy látom, a közép-kelet-európai országok kulturális tavaszában nyer lendületet... Ezt az újfajta politikai költészetet én három nő által ismertem meg, három volt szocialista országbeli költőnő által, akik ennek az áramlatnak három jelentős korszakát testesítik meg: Ahmatova, Szymborska és most Tóth Éva által... Önéletrajzi vers, amely az egyén életét vizsgálja ad extremum, minthogy ott lehetséges, ott konkretizálódik a megemlékezés arról az eseményről, amely olyan súlyos volt Magyarország és olyan fontos korunk történelme szempontjából... A vers szándékosan elutasítja a retorikát... olyan »száraz« diskurzusban jelenik meg, amely tisztán engedi feltörni az érzelmeket, olyan szókinccsel, amely közel áll a mindennapi beszédhez... nem annyira szabad asszociációk szerint szerveződik, hanem hirtelen, filmszerű vágások szerint. Magyarország elmúlt több mint fél évszázadának eseményei pátosz nélkül, a lehető legegyszerűbb módon vannak előadva, s a tónus érzékelteti, hogyan élte át azokat a szerző... Ez a jelentős költemény azt példázza, hogy az új politikai költészet... szükségszerűen a narratíva formájában szerveződik, amin nem fabulát vagy elbeszélést értek, hanem azt, hogy úgy bontja ki az események hogyanjait és miértjeit, ahogy mindnyájan megpróbáljuk saját létezésünk értelmét felismerni."
Jorge Hernández Campos költő, Mexikó

"Tóth Éva Emlékverse egy darab önéletrajz, költői pózoktól és sallangoktól mentes stílusban megírva, tele személy- és helynevekkel, amelyek monoton ráolvasásként hatnak s az olvasót megrázzák az intenzív személyes élmények... a háború és az ellenállás, a terror idején felnövő leány titkos szerelme az irodalom, főként a költészet iránt."
K. Satchidanandan költő, az indiai Irodalmi Akadémia főtitkára

„...az Emlékvers egyben tiszteletadás a magyar költészetnek is. Azzal kezdődik, hogy a költő megveszi Kosztolányi egy verseskötetét... a vers vége felé pedig - amikor azt mondja el, ahogy 1956-ban az emigrációt fontolgatta 1 felsorolja a könyveket, amelyeket »kis aktatáskájában hurcolt minden eshetőségre felkészülve«... E versnek, sok más verssel ellentétben, nem lehet az ízét átadni egy rövid idézettel; rendkívüli hatása kumulatív."
Róbert Murray Davis író, Egyesült Államok
A költő saját verséről egyik nyilatkozatában a következőket mondja:
"Lehet egyszerűen monológnak tekinteni, amely a finn-ugor népköltészet sorsénekével rokon. Ezekben az énekekben a főszereplő, a narrátor, gyakran nő, születésétől az énekköltés pillanatáig beszéli el életét s a mindennapok apró dolgai és nagy horderejű események egyaránt helyet kapnak benne."
A szerkesztő Vissza