Előszó
A világtörténelem lapjaiból meggyőződhetünk arról, miként nem minden nemzet részesült abban a kivételes sorsban, hogy kellő időben, midőn a kard vagy szellem erejére volt szüksége, megjelenjenek azon hatalmas egyéniségek, kik személyes bátorságuk, tiszta erkölcsi meggyőződésük vagy szellemük hatalmában bízva, kezükbe vegyék az ország sorsát, s magukkal ragadva a tömeget, diadalra emeljék az ügyet, melynek élére állottak.
A magyar nemzet azonban egyike azon kiváltságos nemzeteknek, a melyeknek férfiai közül épen akkor vált ki egy-egy hatalmas egyéniség, mikor a hazának s nemzetnek legnagyobb szüksége volt reá. Ezek a fenkölt alakok megsejtették, megérezték, mondjuk bölcseségüknél fogva megértették már a kor távoli szózatát s előre intézték a történet folyását, vagy nemes bátorságukkal megakasztották pusztításában a történet rohanó árját.
Pogány őseinktől örökölt, de majdnem vérünkké vált naiv hitünk, hogy a magyar nemzet sorsát külön isten védte és intézte mindenkoron. Valóban, ha átfutunk ezredéves multunk eseményein, valami csodás, de következetes gondoskodást látunk abban, hogy mikor s mely fontos események küszöbén támadtak a történelem szálait lebonyolító nagy alakok, a kik eszmét teremtve, vagy a már adott eszmét megvalósítva, Magyarországot nemcsak megtartották a magyar nemzet számára, hanem oda sorozták Európa cultur-államai közé.
Már a nagy hódító Árpád szervezetlen birodalma Szent Istvánban, az előrelátó, a bölcs fejedelemben oly egyéniségre talán, a ki felismerte azon utat és módot, mely által a műveletlen s korlátokat nem igen tűrő magyart rendezett államformákba szoríthatta és alapját vetette a keresztény Magyarországnak s ezzel együtt az európai civihsatiónak.
A tatár pusztítás gyászos korában nem ült tehetetlen királyi ivadék a trónon, hanem tetterős férfiú, a ki úgyszólván a semmiből, csak akaratának erejével öntött új erőt a nemzetbe s államférfiúi bölcseségével megvetette az újjászületés, a haladás alapját a néptelenné vált, romokba dőlt országban.
Vissza