Emlékkönyv

Előszó

Kedves Olvasó!
Évtizedekkel ezelőtt divat volt, hogy a diákok társaik, barátaik emlékkönyvébe írtak pár soros bölcsességeket. Iskolánk egykori tanulójának emlékkönyvében olvastam az alábbi gondolatot: "Nem az a legjobb barátod, ki emlékkönyvedbe ír, hanem az, ki veled együtt érez, veled együtt sír." És valóban, a közösen átélt emlékek, az együtt megtapasztalt öröm és bánat teszik igazán összetartozóvá az embereket. Az a múlt, amelynek ismerete és értékelése nélkül nem szabad felnőni egyetlen generációnak sem.
125 év - négy emberöltő. Egyszerre hosszú és ugyanakkor rövid idő is. Történelmi mércével rövid, de az egyén életéhez viszonyítva nagyon hosszú. Ma már nem él olyan ember, aki mesélni tudna arról az 1884. januári napról, amikor megkezdte működését Szeged Sazbad Királyi Város Iparostanonciskolája. Ekkor törvény tette a városi önkormányzatok kötelességévé, hogy tanonciskolákat hozzanak létre. Állami támogatással Szeged város akkori vezetői is megszervezték az iskolát.
Ma, 2009-ben a diákoknak, szülőknek, nagyszülőknek is nehéz elképzelni, hogy valamikor régen a hatéves kisdiáknak nem egy nyolc évfolyamos általános iskolába, majd egy négy-öt éves szakiskolába, középiskolába kellett járni. Pedig így volt! A tanoncok a szakmájukat a mesterüknél sajátították el hétfőtől szombatig, de heti két délután két-két órára be kellett járniuk az iskolába magyart és matematikát tanulni, vasárnap délelőtt pedig három órában szakrajzot, egy órában hittant tanultak. Vissza