Fülszöveg
Az emlékezet-társadalmak végét éljük - írta Pierre Nora, neves francia történész - mindannak végét, ami biztosította az értékek megőrzését vagy átvitelét. Az emlékezet-ideológiák végét éljük, mindannak végét, ami megmutatta, hogy a múltból mit kellene megtartani a jövő számára. Csak azért beszélünk annyit az emlékezetről, mert már nincs. Csak regisztráló emlékezet van, mely megbízza a levéltárat, múzeumot, hogy őrizze meg és sokszorosítsa a jeleket, melyeket magunk után hagyunk. "Emlékezethelyek" vannak csupán, konkrét helyek, mint a levéltárak vagy a múzeumok, és szimbolikusak, mint nemzeti ünnepnapunk március 15-e, vagy a Révay Nagy Lexikona, ahol raktározhatjuk az emlékeinket. "Emlékezethelyeket" hozunk létre, történelmet írunk, hogy ne kelljen emlékeznünk. Nem ünnepeljük már a nemzetet, ám tanulmányozzuk ünnepeit.
Élő, nemzeti emlékezetünk elvesztése miatt múltunk örökségét hűvös tekintettel szemléljük. De ez a hűvös tekintet gyötör is minket, hisz adósai vagyunk mindazoknak,...
Tovább
Fülszöveg
Az emlékezet-társadalmak végét éljük - írta Pierre Nora, neves francia történész - mindannak végét, ami biztosította az értékek megőrzését vagy átvitelét. Az emlékezet-ideológiák végét éljük, mindannak végét, ami megmutatta, hogy a múltból mit kellene megtartani a jövő számára. Csak azért beszélünk annyit az emlékezetről, mert már nincs. Csak regisztráló emlékezet van, mely megbízza a levéltárat, múzeumot, hogy őrizze meg és sokszorosítsa a jeleket, melyeket magunk után hagyunk. "Emlékezethelyek" vannak csupán, konkrét helyek, mint a levéltárak vagy a múzeumok, és szimbolikusak, mint nemzeti ünnepnapunk március 15-e, vagy a Révay Nagy Lexikona, ahol raktározhatjuk az emlékeinket. "Emlékezethelyeket" hozunk létre, történelmet írunk, hogy ne kelljen emlékeznünk. Nem ünnepeljük már a nemzetet, ám tanulmányozzuk ünnepeit.
Élő, nemzeti emlékezetünk elvesztése miatt múltunk örökségét hűvös tekintettel szemléljük. De ez a hűvös tekintet gyötör is minket, hisz adósai vagyunk mindazoknak, akik ennek a múltnak részesei és szereplői voltak. Talán törlesztünk valamit adósságunkból, ha a személyes emlékezet lenyomatait próbáljuk megragadni; ha a korabeli naplók, visszaemlékezések, magánlevelek szövegeit próbáljuk a magunk nyelvére lefordítani. A személyes emlékezet történelemmé formálása ugyan megsemmisíti magát az emlékezetet, de egy pillanatra, míg e szövegeket olvassuk, újra megtanulunk emlékezni. Egy mozdulat, egy szó, egy gesztus felismerése lehetőséget ad arra, hogy a naplószöveggé merevült múltban megmerítkezünk.
Március 15-e 1848-ban még nem volt "emlékezethely". A kortársak személyes emlékezete még nem volt történelem, még nem volt sem „nemzeti ünnepünk", sem a polgári társadalom alapvető feltételeit megteremtő „történelmi fordulópontunk". Ma, ha ennek a napnak az eseményeiről olvasunk, egy történelmi színdarab forgatókönyvét lapozzuk. Ami a kortársaknak a mindennapok voltak, az nekünk „ünnep".
A történelem nem feleltethető meg egyikőnk személyes emlékezetének sem, mégis mindannyiunké. A történelem időbeli folyamat, fejlődés és viszonyrendszer. Ezzel ellentétben az emlékezet sokféle és egyben sokféleségétől megfosztott; kollektív, mégis egyéni.
Jelen tanulmánykötet öt tematikus csoportban foglalkozik az 1848/49-es eseményekkel. Az első csoport az emlékezéssel és az emlékezettel, a második az emlékedet tárgyiasulásával, a tárgyi kultúrában is fellelhető kultusszal foglalkozik. A harmadik és a negyedik csoport 1848/49 rendszerváltozásainak színtereire kalauzol el minket, a megyét és a várost érintve. Az ötödik csoport pedig az egyéni életpályákon keresztül próbálja bemutatni a korszakot.
Vissza