Emlékezéseim

Előszó

Az 1890-es évek végén Juan F. Czetz az argentin hadsereg nyugállományú ezredesének házában hónapokon keresztül különös beszélgetésnek lehetnének tanúi a látogatók - ha az öreg katona háborítatlanságára ilyenkor gondosan ügyelő háziak beengednék őket.
Egy harmincas évei derekán járó fiatal férfi buzgón írja a 80. életéve felé közeledő, de még mindig dús - igaz hófehér - hajú és szakállú öregúr mondatait. De a spanyol mondatokba nagy gyakorisággal idegen szavak keverednek, többnyire földrajzi és személynevek: Gidófalva, Kolozsvár, Piski, Kossuth Lajos, Bem, Klapka. Csupa magyar név, a magyar történelem legjelesebb nevei. Mert egy emlékezés, egy önéletírás készül, de az öreg katona szeme olyannyira megromlott, hogy már csak árnyakat észlel, írni és olvasni már nem képes. Pedig nem mindennapi ember, a magyar hadtörténelem jeles személyisége, aki Czetz János honvédtábornokként vált ismertté nemcsak szülőhazájában, de szerte Európában is. De Magyarországon ekkor már alig ismerik, pedig ha hazajönne, ünnepelnék, hiszen rajta kívül csak egyetlen tábornoka él a legendás emlékű szabadságharcnak, Görgei Artúr. Ő azonban nem alkalmas az ünneplésre, mert bár "árulásáról" egyre kevesebb szó esik, sokak szemében neve még mindig gyanús. Czetz már nem tud Magyarországra jönni. Tervezi ugyan, de lelke mélyén érzi, hogy megromlott egészségével ezt az irdatlanul nagy utat már nem képes megtenni. A laza kapcsot szülőhazájával Szongott Kristóf jelenti, az erdélyi örmények jeles kutatója, aki az általa szerkesztett Arménia című folyóirat számára kért cikkeket. Igen, a magyar szabadságharc hősét az erdélyi örmények ismertetik meg újra nemzetével, azok az örmények, akik egyformán büszkék örménységükre és magyarságukra. Czetz ugyan nem beszél egy szót sem örményül, de Szongott benne látta a napnál is fényesebb bizonyítékát az örménység magyar haza iránti hűségének, hiszen Czetz apai felmenői révén örmény gyökerekkel rendelkezett, s ezt büszkén is vallotta az Arméni szerkesztőségéhez írott leveleiben. Vissza