Előszó
NÉHÁNY HÉT MÚLVA 50 ESZTENDEJE lesz annak, hogy az édesanyám varrta munkaköpennyel a hónom alatt nyomdába léptem, először járta át tüdőmet az átható nyomdaszag, és a legelső ólombetűt vettem a kezembe. A sors kiszámíthatatlan szeszélyéből, csak úgy véletlenül lettem nyomdász. De ez a mesterség sok-sok szépségével, összetettségével és bonyolultságával napok alatt, az első sikerélmény hatása folytán varázsába vont, nagyon hamar megszerettem, és egy életre elkötelezettje lettem. Most már egy élet munkásságával a hátam mögött úgy érzem és túlzás nélkül vallom, nem mesterségem, hanem hivatásom lett a nyomdászat. Még akkor is így van ez, ha leírva nem is kicsit érzelgősnek hat az iménti kijelentés. Ma, a nyomdától távol, legalábbis térben távol, úgy hiányzik az átható nyomdaszag, mint a rajongó alpinistának a hegycsúcsok élesen tiszta levegője. De vágyódom a kultúrát hordozó ólombetűk megérintésére és a szép nyomdai termékeket magából kisorjáztató, dübörgő vagy éppen sziszegő nyomdagépek nekem zeneként ható zajára. Természetesen hiányoznak a nyomdász kollégák is, akik az élettelen nyomdai anyagokból, lelkükkel és hangyaszorgalmukkal nap mint nap, élő és soha el nem fogyó kultúrát teremtenek vagy ezt segítik közvetíteni milliók számára. Sajnos azonban, akik után én igazán vágyakozom, azok a kollégák jobbára már a temetők néma lakói, ő rajtuk kívül csak kevés hozzám közel álló él már. A jelenleg nyomdában dolgozók - néhány kivételtől eltekintve - már alig ismertek vagy ismeretlenek számomra. De ezen lazább kapcsolat ellenére remélem és bízom abban, legalább néhányukban még él a szép mesterség iránti szeretet, hogy azért talán mégiscsak elhivatottság egy kissé számukra mindaz, amit a nyomdában mívelnek nap nap után. De vajon tudják-e, hogy most már ők a nagy nyomdászgenerációk utódai? Ha netán tudják, örülnek-e a gazdag örökségnek, büszkék-e hivatásukra. De ha mindez csupán megmosolyogni való, öreges vágyálom, akkor akad-e vajon a mai illetékesek között csak egy is, aki fel akarná nyitni a szemeket a nyomdászhagyományok meglátására, a megláttatás után pedig annak befogadására mindaddig, amíg még nem késő. Mert a további késedelem soha többé nem pótolható veszteséget okoz a lelkekben. Ez az emlékezés is némi segítséget kíván nyújtani ahhoz, hogy szép szakmánk fénye, rangja, tekintélye és szeretete, a régi emlékek példájára épülve, elindulhasson a felfelé ívelés útján. Mi tagadás, én már csak a múltba nézek és a múltnak élek. Korántsem a mindent megszépítő múlt foglalkoztat és tart bűvöletében. Bár a múlt mélyrehatóan érdekel, de ugyanakkor látom annak számos nehézségét, vissza nem kívánt epizódjait, soha el nem felejthető tragédiáit, de ugyancsak emlékezetemben tartom a szűk marokkal mért régi örömöket is. Tehát a múltnak élek, és arra emlékezem. Az emlékezés során előtűnnek emberek, sorsok, események, munkahelyek, ahol emberek küzdöttek és dolgoztak, emelkedtek fel vagy éppen elbuktak. Emlékezem mindezekre, egyetlen szóba sűrítve: a győri nyomdákra. És ahogy ilyenkor lenni szokott, sok minden jut az eszembe.
Vissza