Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése

Előszó

Azóta, hogy a történetfilozófia és a történetírás útjai határozottan elváltak egymástól, és ennek folytán a történészek immár ahhoz kötik szakmai identitásukat, hogy többé nem filozofálnak, a történetírás elméleti és módszertani kérdéseiről legföljebb a filozófia berkeiben folyik diskurzus. Magára valamit is adó szaktörténész soha, vagy csak elvétve vállalja annak ódiumát, hogy efféle, eleve filozófiainak tűnő kérdésekről nyilvánosan véleményt formáljon. Hiszen az felettébb üres spekulációnak tűnik számára, melyre a múlt kutatójaként nincs többé szüksége. A történelem fogalmi szintű megismerésének intellektuális hitelét tovább rontotta a különféle, marxizmusoknak nevezett elképzelések által instruált történettudományról szerzett megannyi lehangoló tapasztalat. Számosan éppen azért vélik manapság is úgy, hogy az elmélet inkább kárára, mint hasznára van a történésznek, mivel a marxista történetírás valóban igen élettelen és merev elméleti sémákba préselte a történeti ábrázolásmódot. A társadalomról és a (világ) történelemről elvont szinten elmélkedő filozófus, valamint a konkrét eseményeket és folyamatokat a maguk közvetlenségében megragadó historikus azonban még sincs annyira távol egymástól, mint ahogy manapság feltételezni szokás. Ha a történész hébe-hóba eltöpreng saját megismerő (kutató), illetve a múltat történelemként elbeszélő tevékenységén, szükségképpen „filozófusként" kell eljárnia, mivel a történetírás e kérdések megvitatását már a múlt században átengedte a filozófusoknak. Márpedig egyre nő az ilyen reflexiók iránt az igény, miután mind fokozottabb bizonytalanság lesz úrrá a tudományos világkép és a diszkurzív megismerésbe vetett feltétlen bizalom szellemi alapjait illetően. Vissza