Emlékezés egy szederfára

Előszó

1982. november 9-én tartottam első előadásomat a holocaust magyarországi túlélőivel folytatott pszichoterápiáim során szerzett tapasztalataimról. Csak utólag, húgommal beszélgetve idéztük fel, hogy 1944-ben ugyanezen a napon vitték el anyánkat, hogy végigszenvedje a bécsi országutat, majd a ravensbrücki koncentrációs tábort. Túlélte a borzalmakat; amíg élt, nem kérdeztem, nem beszéltettem erről a szörnyű hét hónapról. Csak halála, 1981 után nyílt meg a lelkem arra, hogy mások szenvedéseinek történetét meghallgassam. E kötet az azóta írt előadásaimat tartalmazza. Azokat, melyek a társadalmi traumatizációval, annak különbözőképpen megjelenő tüneti képével, döntően és elsősorban a holocaust túlélőinek, a túlélők és az áldozatok leszármazottainak pszichés problémáival foglalkoznak. Kiegészítettem azonban a válogatást néhány más, elméleti jellegű, történelmi tárgyú, illetve az identitás problémáit tárgyaló dolgozattal.
Bár a beteg családok nem azért keresnek fel bennünket, hogy esetleírás legyen belőlük, azért döntöttem a tanulmányok megjelentetése mellett, mert azt remélem, olyan megközelítést tudok bemutatni, mely továbblépést jelent a klasszikus analitikus gyermekterápia módszereihez képest. Alkalmazott módszerem a gyermekcentrikus családterápia. Szemléletem lényege, hogy a gyermek problémáit nem lehet szüleitől és a társadalmi körülménytől függetlenül megérteni. A neurotikus tünetek mögött meg kell keresnünk a társadalom felől érkező hatásokat. Meggyőződésem, hogy korunkban a terápiába kerülő gyermekek szorongásai, félelmei nem az ősjelenetből erednek, hanem sokkal inkább a körülöttük dúló háború rémségei, a nukleáris fenyegetettség, vagy a szülők, nagyszülők - gyakran eltitkolt - rettenetes múltja tükröződik azokban. Bővülő terápiás tapasztalataim során mind jobban betekintést nyertem abba a sajátos utalásrendszerbe, mely a traumát hordozza és generációkon keresztül továbbadja.
Amikor útjára bocsátom első könyvemet, nem mulaszthatom el, hogy megemlékezzek mestereimről, mindenekelőtt Hermann Imréről és Mérei Ferencről, akiknek szemléletem, módszerem kialakulását köszönhetem. Hermann Imrétől tanultam meg a lelki történések mögött azok társadalmi hátterét is kutatni. Az antiszemitizmus lélektanában kifejtett gondolatai nemcsak az antiszemitizmusra, a fasizmusra igazak, hanem érvényesek minden, a társadalomban elburjánzó kórokozóra, az inkvizíciótól a bolsevizmusig. Mérei Ferenc gyermekcentrikus szemlélete hatott rám, művei közül pedig elsősorban börtönben írt könyve, Az utalás lélektana, mely kulcsot adott ahhoz, hogy a holocaust-trauma generációk közötti átadásának mechanizmusát megértsem.
György Júlia érlelte meg bennem a felismerést, hogy a gyermek nem csupán páciens, a terápia tárgya, hanem gyakran a terápián túlmenő konkrét segítséget, reális helyzetének megváltoztatását is igényli.
Szélesebb értelemben mesteremnek tekintem a budapesti iskola minden kiemelkedő egyéniségét, így mindenek előtt Ferenczi Sándort, aki már 1914-ben kimutatta, hogy a katona úgynevezett háborús neurózisa nem gyermekkori szexuális traumáknak, hanem az életet veszélyeztető sokkhatásnak a következménye. Bálint Alicetól tanultam meg megérteni az anyai szeretet különböző megjelenési formáit és alkalmaztam a társadalmi traumatizáció körülményeire, miszerint a veszélyes külvilág az, mely nem engedi, hogy az archaikus anyai magatartás átadja helyét a kulturális anya-szerepnek. Róheim Géza a primitív kultúrák tanulmányozása nyomán hívta fel figyelmemet a külvilág és az anyai magatartási közötti szoros összefüggésre. Vissza