Emlékek teraszán

Előszó

Részlet:
"Van-e marasztalóbb pillanat, mint kiülni a végtelennel kacérkodó pusztaság csöndes szegletébe, egy tornácra, verandára, ahol tűnődésre, szemlélődésre csalogat bármely napszak, és a felfedezés izgalmát kínálja a belátható tér bármelyik iránya? Viczián Sándor 2008-ban megjelent első kötetének címadó versében - Arcomon a csönd -, már egyszer „lerajzolta" ezt az állapotot. Szinte szavak sem kellenek, látvány és benyomás önmagát értelmezi. De hát születhet költészet szavak nélkül? Ez a létezés éppoly abszurditása lenne, mint - képzeletünk szerint -a Föld emberiség nélkül.
Állapítsunk meg annyit csupán, hogy Viczián Sándor, a szemlélődő, alig-beszédű költő - miközben távolra és közelre egyaránt fülel, figyel - igencsak takarékosan bánik a vers éltető elemével, a láttató szóval, a sorokba kívánkozó szintagmákkal. Mintha nem bízna bennük, vagy legalábbis félve, gyanakodva venné kézbe törékeny testüket. Legszívesebben egyenként vizsgálná meg valamennyit, mintha kányakeringőt látna a levegőben, olvadó hóban mosdó akácfát vagy a délutánon esetlegesen átsuhanó krómsirályt, hogy csak néhány emlékezetes, felvillanó képet idézzek új könyvéből. A pontos helymeghatározás nem is annyira fontos, a külső táj éppúgy lehet valamely alföldi mezővárostól távol eső tanya, mint a nemesgulácsi emelkedő, de akár mozdulatlanságba dermedt, ködbundás sztyeppe vagy hő izzította andorrai fennsík, a belső táj, az emlékek viaszlemezére karcolt lenyomat azonban
Van-e marasztalóbb pillanat, mint kiülni a végtelennel kacérkodó pusztaság csöndes szegletébe, egy tornácra, verandára, ahol tűnődésre, szemlélődésre csalogat bármely napszak, és a felfedezés izgalmát kínálja a belátható tér bármelyik iránya? Viczián Sándor 2008-ban megjelent első kötetének címadó versében - Arcomon a csönd -, már egyszer „lerajzolta" ezt az állapotot. Szinte szavak sem kellenek, látvány és benyomás önmagát értelmezi. De hát születhet költészet szavak nélkül? Ez a létezés éppoly abszurditása lenne, mint - képzeletünk szerint -a Föld emberiség nélkül.
Állapítsunk meg annyit csupán, hogy Viczián Sándor, a szemlélődő, alig-beszédű költő - miközben távolra és közelre egyaránt fülel, figyel - igencsak takarékosan bánik a vers éltető elemével, a láttató szóval, a sorokba kívánkozó szintagmákkal. Mintha nem bízna bennük, vagy legalábbis félve, gyanakodva venné kézbe törékeny testüket. Legszívesebben egyenként vizsgálná meg valamennyit, mintha kányakeringőt látna a levegőben, olvadó hóban mosdó akácfát vagy a délutánon esetlegesen átsuhanó krómsirályt, hogy csak néhány emlékezetes, felvillanó képet idézzek új könyvéből." Vissza