Emlékek és szertefoszlott illúziók

Fülszöveg

JÓ egy évvel ezelőtt a kolozsvári rehabilitációs kórház egyik kórtermében Demény Attila barátom ezeket a szavakat hullatta egy sóhajtásnyi csend ölébe: „könyvet írok az életemről, Zsolt". Tekintetében dac volt, a jól ismert attilás zendülés a mindennemű végzetszerűség gondolata ellen, az örök kiismerhetetlenség ellen, amely immár nyolcadik hete tartotta őt rabságban, szenvedésben és bizonytalanságban, pro-kusztészi ágyának foglyakánt. Mint valami megkopott görbe tükörbe, hozzám elsőként a mondat vége érkezett, az, hogy „életemről" - jó pár hete ebből volt nagyon kevés s mint ki jó hírt kapott, felkaptam fejem. Egy könyv születése mindig nagy ünnep, nem túl gyakran szánja rá magát az ember, hogy könyvet írjon, főleg az életéről, hagytam tehát a pillanatot, hogy megérintsen és belém égesse magát. A város fölött óriás itatós úszott át, a házak tetejéről részegen itta föl a vöröslő délutánt. Egyszerre ködös, zajos, panaszos pacafolttá zsugorodott minden, amihez a tekintet hozzáért. Az... Tovább

Fülszöveg

JÓ egy évvel ezelőtt a kolozsvári rehabilitációs kórház egyik kórtermében Demény Attila barátom ezeket a szavakat hullatta egy sóhajtásnyi csend ölébe: „könyvet írok az életemről, Zsolt". Tekintetében dac volt, a jól ismert attilás zendülés a mindennemű végzetszerűség gondolata ellen, az örök kiismerhetetlenség ellen, amely immár nyolcadik hete tartotta őt rabságban, szenvedésben és bizonytalanságban, pro-kusztészi ágyának foglyakánt. Mint valami megkopott görbe tükörbe, hozzám elsőként a mondat vége érkezett, az, hogy „életemről" - jó pár hete ebből volt nagyon kevés s mint ki jó hírt kapott, felkaptam fejem. Egy könyv születése mindig nagy ünnep, nem túl gyakran szánja rá magát az ember, hogy könyvet írjon, főleg az életéről, hagytam tehát a pillanatot, hogy megérintsen és belém égesse magát. A város fölött óriás itatós úszott át, a házak tetejéről részegen itta föl a vöröslő délutánt. Egyszerre ködös, zajos, panaszos pacafolttá zsugorodott minden, amihez a tekintet hozzáért. Az emberek arcán, a szemhéjakon megnyúlt, kalapos árnyékként imbolygott a fáradtság. Bent a kórteremben tócsákban állott a neonfény, s az ágyak láthatatlan sövényén betegek kiabáltak egymásnak át. Valahonnan egy szomorú tévé szomorú híreit ürítette a fülkagylókba, s a takarítószemélyzet egykedvűen sikálta nyikorgóssá a folyosó padlózatát. A gyógyító csendnél csak levegőből volt kevesebb.
Ugy tűnt nekem, emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy egy hatalmas, kitárt karú ugrás lassított zuhanórepülésénél aligha lesz több ez a könyv. Egyetlen nagy átsuhanás az élet fonto-sabb állomásain és semmi több. Zeneszerző zenét írjon, ne könyvet - gondoltam.
Most úgy érzem mégis, a könyvet végigolvasva, hogy a dolgok, történések megkapó őszinteségén, melegségén, derűjén túl földereng egy híd, ama csodaszarvas nyomában lévő, melyen valamikor a sok „szép szál fiú" a történelem keresztté érlelődő fáinak árnyékában átkelt, valami nagy belső szabadság reményében új honokat foglalni, s melyből most egy, a szarvassá változott fiúk közül talán a legkedvesebb, legpajkosabb és legmegvertebb, az ízig-vérig kolozsvári visszatért „szóval fölfelelni", hogy: szakadatlan keresésben, fáradhatatlanul és mégis elcsigázva, mindenütt otthont keresett és sehol nem talált.
Fogadják őt nagy szeretettel.
Bogdán Zsolt

Vissza