Emlékek Ázsiája

Előszó

Ázsia. Lelkünk, múltunk része.
A hivatalos magyar őstörténet-kutatás nem tud, vagy nem akar tudni Ázsiáról, az Ural európai lejtőin kezdi történelmünk kutatását. De tudnak a keleti, az ázsiai népek, melyek maguk közül valónak tekintenek bennünket. s tudnak a génjeink, a bennünk munkáló titokzatos ösztönök, erők.
Magam is szerelmese vagyok Ázsiának. Valami megfoghatatlan, talán a sejtek mélyébe beépült vágy sarkallott, hogy újra és újra ott legyek, lássak, érzékeljek, s szívjam magamba Kelet varázsát, titokzatos misztikáját. S miközben a varázslatos tájat, sajátos épületeiket - dzsámiikat, sztúpáikat, a sivatagi vidékekre jellemző kupolás lakóházaikat - néztem, a bazárokat jártam, ízlelgettem az utcák hangulatát, a vallásra vagy nemzetre is utaló viseleteket, olvasni próbáltam a jellegzetes arcokból, szemekből, a nyelv szabta korlátok lehetőségei szerint szóba elegyedtem különféle emberekkel, tapasztalhattam én is, hogy ezeknek a keleti népeknek a fülében milyen sajátos csengése van annak a szónak, hogy: magyar! Á, madzsar? Mosolyodtak el az arcok Isztambulban, Ankarában, Vanban, vagy az idősebbeknél Türkmenisztánban és Üzbegisztánban is. (A fiatalokból az akkor már több mint fél évszázados szovjet uralom kiölte a nem orosz önismeretnek a csíráit is). A mosolyt gesztusok is követték: váll veregetve, ölelgetve hívtak teára, hűsítő italra, sőt még arra is, hogy ebédeljünk velük. S mindez mindig gesztusként, a „rokonoknak", akik az ő vendégeik. Még Afganisztánban és Iránban sem hangzott idegenül a magyar név. Ott csak annyit tudtak nagy bizonytalankodások közepette, hogy igen, magyar, magyar... „A magyarok valahonnan innen mentek el európai új hazájukba. Ázsiai nép ők is." így hát vallhatok én is emlékeimről a fényképeimmel, melyekben ugyanúgy ott sejlik a még régebbi, szarvas-űző múltunk. Vissza