Emlékeim egy fürdőhelyről (dedikált, számozott példány)

Előszó

Anyám bábaasszony volt a Békés megyei Bucsa községben, apám pedig asztalos az ottani gépállomáson. (Szókratész szülei rendelkeztek az enyéimmel azonos szakmával. Rossz ómen: fiuk méregpohárral kényszerült véget vetni életének.)
A negyvenes évek végén, s az ötvenes évek első felében a település lélekszáma, ha a külterületeket (Cserepesmajort, Jenőmajort, Hosszúhátat, Perjést, Görbeszigetet, Barnaszigetet, Kertészszigetet, Kis-Bucsát, Bekefalvát, Kiritót és Akasztót) is hozzávesszük, közelítette a hatezret. Nem volt televízió (házimozi), elemmel vagy akkumulátorral működő telepes rádió is csak imitt-amott. (A villanyt csak ezerkilencszázötven őszén vezették községünkbe.)
Sem a férfiaknak, sem a nőknek - eltekintve a ritka kivételektől - alig volt fogalmuk arról, mi is az a fogamzásgátlás. Nem volt hiány gyermekáldásban. Hat-hét lurkó után anyám próbálta felvilágosítani az asszonyokat - látva a családok nyomorúságát -, mire vigyázzanak, hogy újra meg újra teherbe ne essenek.
Mit csináljak, Pappné asszony, ha az uram gatyaszára hozzám ér, én már meg is estem - mondta valaki fejét ingató anyámnak. Nem csoda hát, hogy szinte minden éjjel zörgettek házunk utcai ablakán, és szüléshez hívták a bába nénit. Ha esett, ha fújt, mennie kellett. Távolságtól s évszakoktól függően: kordé, lovaskocsi, szánkó. Helyben, siettetve gyalog. Napközben füröszteni járt, és tanácsokkal látta el a gyermekágyasokat.
A mindennapos-éjszakás túlhajszoltságtól szívnagyobbodást, lábszári érszűkületet, s a sok fagyoskodástól ízületi gyulladást és reumát kapott. Az asztalos mesterség sem volt kockázatmentesebb. Vissza

Fülszöveg

Ötvenhatévesen sincs TÉR- és IDŐiszonyom. Lélek- és köpönyegcserélő időkben a túlélés puszta ténye sem kevés, ám ha szellemi emberként is talpon akarok maradni, vigyáznom kell a folyamatos gondolkodáshoz szükséges jó erőnlétre. A csak változó mivoltában állandó korszellem mindannyiunkban benne lakozik, de vajon hányan leszünk szerencsések s eléggé fegyelmezettek, lényegét sorsunkban jellemzőn fölmutatni?
Sárándi József
A József Attila-díjas költő tíz napot töltött Berekfürdőben 2000 nyarán. Ebben a könyvben azonban nem csupán mostani élményeit írja meg, hanem szabadon kószál az időben, vissza a gyermekkoráig, amikor még az édent jelentette neki a fürdőhely. A könyv elolvasása után tapasztalni fogja a Tisztelt Olvasó, hogy most is az édent jelentette Sárándi Józsefnek Berekfürdő - kemény, kritikai élű megjegyzései ellenére is. A költő hű maradt önmagához: ugyanaz a megalkuvást nem ismerő, nyers szókimondás jellemzi bereki naplóját is, mint egész eddigi életművét.
Körmendi Lajos
Sárándi József a Békés megyei Bucsa mellett, Cserepesmajorban született 1945. március 8-án. Költő, író, újságíró. Előbb tetőfedő szakképesítést kapott, aztán leérettségizett, 1967 és 1972 között pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakán szerzett középiskolai tanári oklevelet. Az Egyetemi Lapok kulturális rovatátvezette (1970-72), a Jelenlét szerkesztője (1972), ugyanebben az évben a Magyar Rádió Irodalmi Osztályán is szerkesztő, majd a tatabányai Új Forrás folyóirat főmunkatársa (1979-84), ahonnan Nagy Gáspár Öröknyár; elmúltam kilenc éves című versének közlése miatt elbocsátották. Azóta szabadfoglalkozású író. Eddig tizenkét könyve jelent meg. Díjai: József Attila-díj (1977), TV novellapályázatának III. díja (1977), a Szépirodalmi Kiadó nívódíja (1981, 1984, 1988), a Soros Alapítvány ösztöndíja (1986), ALTERRA-díj (2000). Vissza